Az év egyik leginkább várt albuma érkezett meg május 20-án a Peaceville Records gondozásában: a svéd Katatonia tizedik korongja, a "The Fall Of Hearts". Négy év telt el a 2012-es "Dead End Kings" óta, no meg jöttek a szokásos tagcserék is, melyek nélkül - úgy tűnik - már nem tud meglenni a banda. Per Eriksson gitáros és Daniel Liljekvist dobos távozott, helyükre Roger Öjersson és Daniel Moilanen érkezett Niklas Sandin basszusgitáros mellé. Tulajdonképpen igazából mindegy is, hogy kik játszanak Jonas Renkse és Anders Nyström mellett: amíg az említett két úriember írja a zenét és Renkse hozza azokat a jellegzetes dallamokat, addig Katatonia lesz ez, bármi is kerül ki a kezük alól. A "The Fall Of Hearts" pedig egy igazi Katatonia album lett és bár sok előzetes fenntartásom volt ezzel kapcsolatban, szerencsére egyik sem bizonyult igaznak.
Nem igazán elegáns dolog egy adott zenekar kapcsán egy másik bandával előhozakodni, de kénytelen vagyok, ugyanis legnagyobb félelmem az volt, hogy a svédek szép lassan átalakulnak egy amolyan Anathema-féle csapattá. A britek az ezredforduló környékén váltak számomra teljesen érdektelenné, valahol "A Fine Day To Exit" környékén. Nekem mindig gyanús volt, ha egy zenekar a "kinőttünk már a metalból, érettebbé váltunk" felkiáltással egyre inkább az elvont, erőltetett és mások által már százszor bejárt zenei területek felé veszi leszegett fejjel az irányt. Ebből általában egyre unalmasabb, belterjesebb, művészieskedőbb és kiszámíthatóbb produkciók születnek, valahol a Pink Floyd/Radiohead vonalon mozogva, csak persze sokkal kevesebb egyediséggel. Talán az egyetlen The Gathering zenekart kivéve ez szinte senkinek sem sikerült.
Nos, szerencsére a Katatonia úgy változik (a fejlődés szót nem erőltetném), hogy közben sikerül önmagának maradnia, és ez szinte egyedülálló a mezőnyben. Egyetlen verzéből, dallammenetből azonnal felismerhetőek és itt most nem pusztán Renkse teljesen egyedi hangjára gondolok. Érdekes egyébként, hogy mennyi banda próbálta utánozni vagy megidézni a svédek hangulatait, témáit, de mindig kilógott a lóláb: ami az eredeti banda albumain autentikusan, meggyőzően szólt, az bizony az epigonokéin csak kínos utánérzéssé silányult.
Az új korongon viszont egyértelműen érződik az újabb besúlyosodás: tulajdonképpen alig található olyan dal rajta (két-három kivételével), melyben ne dörrennének meg doomos, harapós riffek. Az egyetlen kivétel a Decima című tétel, mely teljesen akusztikus, visszafogott és bár itt is megvannak azok a kicsavart, jellegzetes dallamok, az egész nótát valahogy feleslegesnek érzem, mely el is üt a lemez általános atmoszférájától. A torzításmentes hangszerelés szinte mindegyik számban megjelenik, azonban mivel öt-hatperces darabokról van szó, bőven van tere a tempóbeli, hangulati váltásoknak és ezzel a banda előszeretettel él is.
A Serac, a záró Passer vagy a nyitó Takeover (benne némi újabb kori Deep Purple zúzással) mind-mind rendesen megdörren. A The Night Subscriber pedig - bár könnyedén indul - a harmadától kezdődően igencsak beszigorodik, szinte Paradise Lost módra. Ezt ellensúlyozza talán a Shifts álmodozós, szinte popos témákat rejtő szépsége vagy a Pale Flag 3/4-es, menüettes, kicsit reneszánsz dallamokat tartalmazó lüktetése.
Két apróbb gondom van az albummal kapcsolatban: egyszerűen hosszúnak érzem a bő egyórás játékidejével, de ugyanez vonatkozik az egyes dalok hosszára is. Kicsit meg kellett volna húzni a nótákat és úgy egy sokkal kompaktabb, összefogottabb anyagot kaphattunk volna. A másik észrevételem az, hogy a refrének most kevésbé megjegyezhetőek, mint a korábbi albumok esetében. Bár rég letettem már arról, hogy egy "Discouraged Ones" szintű mesterművet várjak a svédektől, azért bizony alig találunk itt olyan számot, mely egyből a fülünkben ragad. Talán egyedül az Old Heart Falls ilyen: ennek valóban tapadós a témája.
Olvastam már olyan véleményeket, hogy az új Katatonia korong progresszívabb irányba mutat: ebben van némi igazság, de szerintem mindössze annyi történt, hogy a zenekar próbálta változatosabbá tenni a dalait, mégpedig a gyakori váltások beépítésével, némi metalosabb súllyal megtámogatva. Egyáltalán nem távolodtak el a jellegzetes zenei világuktól, de a számokban újra vannak szólók (igaz, csak módjával) és ez, valamint a választott irány számomra mindenképpen örvendetes.
A Katatonia idén lett negyedszázados: régóta kialakult stílussal rendelkeznek, a depresszív, melankolikus rockzene zászlóvivői ők, számtalan követővel (akik persze a nyomukba sem érnek, így szokott ez lenni), de gyenge produkcióval még nem álltak elő. Most sem tették.
9/10
