Bár a különböző -core stílusok sosem voltak igazán a szívem csücske, az amerikai Whitechapel, mely idén ünnepli megalakulásának tízéves évfordulóját, az egyik olyan banda, melyre mindig odafigyeltem. Mára a színtér legnépszerűbb zenekarává nőtték ki magukat, lemezeikkel folyamatosan sikerült egyet előre lépniük, mind színvonalban, mind pedig a különböző hatások beépítése terén. A június 24-én a Metal Blade gondozásában érkező hatodik albumuk, a "Mark Of The Blade" révén pedig sokan rájuk fogják sütni az "ők is eladták magukat" címkét: ez természetesen nem igaz (egy deathcore bandáról beszélünk, jó napot kívánok!), de az kétségtelen, hogy egy-két friss dalukkal akár az amerikai rockrádiókat is megcélozhatják.
"Ezt akár én is meg tudnám csinálni! Mi ez a borzalom?" Számtalan alkalommal találkozik ilyen közönségkritikával minden kortárs, (poszt)modern festő vagy éppen színházi művész (színész, rendező), zeneszerző, képzőművész. Az átlaggal történő teljes szembenállás, a bevált formákkal való szakítás természetesen mindig ilyen reakciókat szül és nincs ez másként a modern metal stílusokkal sem. Pontosan ezt mutatja be Kurt Vonnegut egyik regényében, mely Rabo Karabekian képzeletbeli amerikai absztrakt expresszionista festőről szól, akit még saját felesége is kárhoztatott érthetetlen műveiért.
"Dorothy, a feleségem meg akart bántani, amennyire én megbántottam őt, így hát azt mondta: "Szóval erről van szó! Te meg a fiúk azért festetek így, mert nem tudnátok semmi valódit megfesteni, ha arra lenne szükség."
Nem szavakkal cáfoltam meg. Felkaptam egy zöld zsírkrétát, amelyet Dorothy a házon belüli és kívüli szükséges javítások listájának elkészítéséhez használt, és a konyha falára lerajzoltam a két fiunk portréját, akik a nappaliban aludtak, a kandalló előtt. Csak a fejüket rajzoltam le, életnagyságban. Be sem mentem a nappaliba, hogy előzőleg rájuk nézzek. A falat új burkolólapok borították, amelyeket én szögeztem fel a repedezett vakolatra. Dorothynak leesett az álla. Azt mondta nekem: „Miért nem csinálod mindig ezt?" És én azt mondtam neki, és ez volt az első alkalom, hogy a „baszik" szót használtam a jelenlétében, pedig jó néhányszor nagyon dühösek voltunk egymásra: „Mert ez olyan kibaszott könnyű."
/Kurt Vonnegut: Kékszakáll. Budapest, 1991, Maecenas Könyvkiadó. Fordította: Kappanyos András/
Nos, a Whitechapel két alkalommal meg is mutatja új lemezén, hogy tudnának ők is rockslágereket írni, ha akarnának: a záró Decennium, de különösen a Bring Me Home jut el a legközelebb a tiszta, dallamos énekével ahhoz, amit hagyományos dalszerkezetnek és fősodorbeli metalnótának nevezhetnénk. Phil Bozeman hangja pedig kifejezetten kellemes, a dallamaiban visszaköszön némi Tool, főleg a hajlításaiban, de remélem, hogy a következő korongokon egyre többször fogja majd használni ezt az adottságát is, mert igen élvezhető a végeredmény.
A többi kilenc tétel természetesen maradt hamisítatlan, betonsúlyú deathcore, csak éppen fifikásabb, ha tetszik, dögösebb, húzósabb riffekre épülnek ezek a számok és érdekes megfigyelni, hogy annyira kihegyezett a ritmizálás, hogy a rá illeszkedő ének szinte rappelésnek tűnik nem egy dal esetében. A szólók - a már megszokottak szerint - jó értelemben lógnak ki a stílus színvonalából: mindig önálló témát hoznak, kifejezetten dallamosak és sosem agresszívek.
A dalszerzői tehetséget nem lehet elégszer hangsúlyozni: pontosan ez emel ki egy-egy csapatot a tucatzenekarok tengeréből. Míg az epigonok szépen betanulják és kisinasként alkalmazzák az adott stílus eszköztárát (jelen esetben: breakdown-használat minden másodpercben, sokadjára újrahasznosított Slayer-riffek, csak hét-nyolchúros, pincemélyre hangolt gitárokon előadva), és minden daluk pontosan ugyanolyan és csereszabatos egymással, a Whitechapel képes önálló karakterrel rendelkező, már elsőre memorizálható számokat írni.
Ami a kétezres évek közepén a metalcore volt, az most, 2015-ben a deathcore: a fiatalok számára egyszerűen a legújabb trendi dolog, mely tulajdonképpen a metal maga, míg az idősebb rockrajongók számára szitokszó és akire ráillesztik ezt a címkét, az mehet a levesbe. A Whitechapel ezzel az albumával képes lehet arra, hogy miközben megőrzi eddigi rajongótáborát, meg tudja szólítani a hagyományos extrém metal színteret is. Aki meghallgatja az Elitist Ones című középtempós tételt, nem hiszem, hogy képes lenne megállni headbangelés nélkül (mellesleg találva is érezheti magát a dalcímet és a szöveget olvasgatva).
Az amerikai deathcore brigád egyértelműen próbál kilépni az oly sokat emlegetett stílusgettóból és ezt nagyon is jól teszi. Hallhatóan sokkal több zeneiség és tehetség szorult beléjük, mint a pályatársaik döntő többségébe és ezt nagyon nagy kár lenne veszni hagyni bármiféle önjelölt megmondóemberek hőbörgése miatt. A Bring Me Home dal pedig kapjon mihamarabb klipet és tessék gyorsan megküldeni a rockrádióknak, zenetévéknek (ha vannak még egyáltalán).
9/10
