A legnagyobb kérdés egy zenekar esetében mindig az, hogy mikor jön el a pillanat, amikor meg akarják magukat mutatni a közönségnek, a világnak. Érthető, ha ez a tagok részéről sürgető késztetést jelent, hiszen senki sem szeret az asztalfióknak alkotni, no meg aki a szabadidejét és személyes munkáját, illetve anyagi lehetőségeit erre a célra fordítja, az mihamarabb szeretne visszajelzést kapni. Ma már a töredékére csökkent egy lemez felvételének és kiadásának költsége, így rengeteg banda él is ezzel a lehetőséggel.
A finn Arkadia az Inverse Records gondozásában június 17-én jelentette meg második soralbumát "Aspirations & Reality" címmel. Két évvel ezelőtt adták ki az "Unrelenting" névre hallgató bemutatkozó anyagukat, azóta számos klubkoncerten és hazai fesztiválfellépésen vannak túl, így elérkezettnek látták az időt az újabb stúdiózásra. 9 dal került a korongra bő negyven percben, a választott stílus pedig a dallamos death metal, némi hagyományosabb ízű fémzenével vegyítve. Erősen érződik a korai Amorphis (az "Elegy" vagy a "Tales From The Thousand Lakes" korszakból), illetve a szintén korai In Flames ("Colony", "Clayman" albumok) hatása, nálam ez pedig csak jót jelenthet.
Sorra érkeznek a hagyományos melo-death tételek, melyekben színező szerepet kapnak a billentyűsök is, általában a refrének környékén. Antti-Jussi Valkama énekes teljesítménye azonnal kiemelkedik a dalokban: dinamikus előadásmódja, öblös, igazi death metal torka viszi előre a zenekart, azonban a pozitívumok itt el is fogynak.
Több dalban érthetetlen módon érkezik egy olyan középrész, mely teljesen leülteti a szám sodrását és egészen felesleges módon bejön egy gitárakkord-bontogatás, ami semmit nem ad hozzá a témához. Ez történik a nyitó címadó szerzeményben (Aspirations & Reality), az egyébként kiváló refrénnel rendelkező Small Town Syndrome tételben, illetve a Spitting Image nótában is.
Fájóan hiányoznak a gitárszólók, hiszen a melo-death, illetve maga a death metal is rendkívül igényli a külön húzást és zenei változatosságot biztosító szólómunkát. A riffek is általában két-három akkordmenetes bontogatások, nagyon kevés a csavar az általában középtempósan döngölő számokban. Az ezredforduló környékén szó szerint százszámra lehetett hallani ilyen csapatokat és korongokat: ma, 2016-ban pedig ezeket a rutinriffeket már kevésnek érzem.
A lemez magasan a legjobban sikerült dalai a gyorsabb, zúzósabb The Luring Madness, illetve a To Those It May Concern. Itt sikerült megragadnia az Arkadia gárdájának azt az irányt, melyen továbbhaladva megtalálhatják a jövőben a saját, egyéni hangjukat. A fennmaradó tételek esetében még ez nem sikerült: korrekt stílusfelmondások ezek, de nem többek annál.
Visszatérve az első bekezdésben mondottakhoz: az Arkadia érzésem szerint talán elsiette a lemezkiadást. Érlelniük kellett volna a dalokat, ha kell, hosszabb időn keresztül, mert bár konkrétan belekötni a csapat produkciójába tényleg csak a szólók hiányánál, illetve a sablonriffeknél lehet, ezúttal nem sikerült memorizálható nótákat írniuk. A Small Town Syndrome középrészénél elővezetett gitár- és basszusfutamokat pedig kíméletlenül törölni kell a dalszerzés során.
6/10
