Rozsdagyár

ROCKMARATON – Az első hétvége

2016. július 14. - Kovenant

Nagy meleg, nagy nevek. Ez a négy szó tökéletesen leírja a 2016-os Rockmaraton első hétvégéjét, július 9-10-ét. Ez a két nap inkább az extrém metalt kedvelőknek kedvezett a Nagyszínpadon, de más alműfajok szerelmesei is megtalálhatták a kedvükre való muzsika valamelyik képviselőjét elszórva a további három színpad közül valamelyikben.

A szombati nap első külföldi fellépője a Nagyszínpadon a Toxic Holocaust volt. A fiatal speed/thrash metal banda este hétkor lépett a színpadra. Még bőven világos volt, nap még erősen sütött, a fellépőkről és a fesztiválozókról is egyaránt ömlött a víz. Ennek ellenére egyik félre sem lehetett igazán panaszkodni, az amerikai srácok kemény iramban játszották a gyorsabbnál gyorsabb nótákat, a közönség pedig rázta a fejét, és kivette a részét a középen kialakult moshpitben is, ahol a farmermellényes, fehércipős thrasherek már a koncert első másodpercétől kezdve sem kímélték egymást. Kár, hogy a nagy sebesség miatt olyan egybefolyónak és rövidnek tűnt az egész koncert, de hát ilyen ez a műfaj, nyomni kell a gázpedált kőkeményen, megállás nélkül.

Nem lehetett panaszkodni a Sodomra sem. A "A Nagy Teuton Négyes" egyik oszlopos zenekara nem akármit produkált  a színpadon, egy olyan klasszikusokkal teli setlistet hozva el Dunaújvárosba, hogy azt se tudta a thrasher, hogy hova kapja a fejét nagy örömében. Már a kezdés sem volt gyenge,a németek az In War And Pieceszel robbantak a színpadra, és a közönség már énekelte is a szöveget a jó öreg Tom Angelripperrel. 35 évnyi tapasztalattal, ennyi lemez, EP és kislemez után nehéz egy jó dallistát összeollózni, de vannak kötelező és klasszikus darabok, amiket nem szabad kihagyni, a Sodom esetében rengeteg  ilyen dalról beszélhetünk, de csak példaként, a teljesség igénye nélkül ilyen az M-16, az Agent Orange, az Outbreak of Evil, a Nuclear Winter, vagy a Blasphemer. Ezeket a magyar közönség mind hallhatta is, de a nagy slágerek mellett meglepetésként előkerült a Surfin' Bird című The Thrashmen feldolgozás is, amit sokak szépen átvezettek a The Saw Is The Lawba. A kicsivel több, mint egy órás koncertet végül az Ausgebombttal zárták, de szerintem elfért volna még pár dal közé elhintve a Katjusha vagy a Napalm In The Morning.

A thrash metal német veteránjai után a dallamos death metal svéd úttörői, az At The Gates következtek, akik igencsak sokat hozzátettek ahhoz, hogy kialakuljon az, amit ma göteborgi death metalnak hívunk. A 'Slaughter of The Soul' című nagylemezük pedig bandák ezreit inspirálta, így nem volt kétséges, hogy szombat este erről a kultikus lemezről is játszanak pár igazán ütős nótát a Nagyszínpad előtt összegyűlt nagyérdeműnek. Az első ilyen nóta nem váratott sokáig magára, egyből a koncertkezdő Death and the Labyrinth után be is robbant a klasszikus címadó dal. A hangosításra egyáltalán nem lehetett panaszkodni, tökéletesen visszajött a zenekarra és a svéd death metalra jellemző izmos hangzás, a combos riffek, valamint a tipikusan At The Gatesre jellemző szögelő dobtémák, amelyre a közönség ütemesen rázta a fejét. A további setlist leginkább az utolsó két albumra épült, a zenekar feloszlása előtti, 1995-ös 'Slaughter of the Soulra' és az újjáalakulásuk utáni 'At War With Realityre', melyek között eltelt egy jó 9 év. A The Swarmot azért bepaszírozták a 'Terminal Spirit Deseaseről' a két album közé, amit az ősrajongók egyáltalán nem bántak. Aki kicsit is ismeri Tomas Lindbergék munkásságát, az sejtheti, hogy melyik dalt várta a közönség a legjobban. A legjobbat azonban mindig a legvégére szokás tartogatni, csak az utolsó előtti nótaként szólalt meg a Blinded By Fear, egy klasszikusnak számító lemez legismertebb dala. Ezután már csak a The Night Eternal maradt hátra, és a tömeg szétszéledt az éjszaka sötétjébe.

Vasárnap az Ektomorf nyitotta meg a Nagyszínpad fellépőinek sorát, akik bár magyarok, ismertségük külföldön jóval nagyobb, mint kis hazánkban, odakint viszont sok zenekarral képesek versenyre kelni, mind hangzásilag, mind profizmus tekintetében. Zenéjük igencsak Soulfly-ízű groove metal, látszik, hogy kedvelik Cavalera mester munkáit, bár az új 'Aggressor ' album mutat már kísérletező jegyeket a death metallal való kísérletezésre, több-kevesebb sikerrel, erre mutat például a Corpsegrinderrel közös nóta, amit Zotyáék játszottak is, nem szólt rosszul, de azért mégiscsak hiányzott a színpadról George Fisher. Új számok mellett játszottak a régebbi albumokról is, magyar és angol nyelvű nótákat vegyesen, volt többek között Testvérdal,és Nem engedem, de előkerült a Fuck You All is. Egyszerű, aggresszív, és dühös zene ez, amihez ugyan jól néz ki nyolchúros gitárt használni, de abszolút felesleges. Ezt, valamint Zotya megosztó személyiségét, és beszólásait leszámítva profi bulit nyomtak, és a közönség is élvezte.

 Valamivel vegyesebb felhozatallal készült erre a napra a Rockmaraton szervezőgárdája, tekintve, hogy valamivel extrémebb és komplexebb muzsika követte az Ektomorfot a Nagyszínpadon. A norvég Enslaved kultikus csapatnak számít black metalos berkeken belül. Ivar Bjørnson és Grutle Kjellson igen fiatalok voltak, amikor megalapították a zenekart. Kezdetben valamivel egyszerűbb black metalt játszottak, de a vikinges tematika már akkor is adott volt, és nem sokkal később elindultak  egy olyan progresszív irányba, ami szinte egyedülállónak és kiemelkedőnek számít ezen a színtéren belül, ezzel is beírva magukat a metal, azon belül is a black metal zenetörténetébe. 

A kis felvezetőből is látszik, hogy ha valakinek, akkor nekik igazán lenne mire felvágniuk, de pont az ellenkezője sütött a színpadról a közönség felé. Feljöttek, eljátszották a Jotunblodot, majd Grutle töredelmesen elnézést kért a késésért, majd elmondta, hogy elhagyták a hangszereiket, és újakat kellett szerezniük. A többieken sem lehetett mást látni, csak alázatot. A közönség inkább érezhette magát  egy klubkoncerten, mint egy fesztiválon, egyrészt mert nem volt túl nagy a tömeg, másrészt pedig az igen bensőséges hangulat miatt. Nem volt sok mellébeszélés, csak játszották az epikus hosszúságú dalaikat, amelyekből úgy áradt a dicsőség, akárcsak Asgaard falaiból, vagy éppen a Valhallából. A lágy dallamok és a nyers, elemi erejű black metal ilyen gyönyörű elegyítését ritkán hallani, milliónyi érzelem és rengeteg energia szabadult fel a fiúk játéka közben. Az egyetlen kivetni való csak az lehetett, hogy a sokak által várt The Watcher elmaradt, de ezt leszámítva talán ez volt a fesztivál legszebb bő egy órája.

 A hosszú epikus nóták után a rövid darálósaké lett a főszerep, ugyanis ismét egy műfajmegalkotó csapat lépett fel, méghozzá az angol Napalm Death, akiknek a neve egyet jelent a grindcore-ral. Nem semmi bulira számíthattak, tehát a fesztiválozók, így a Nagyszínpad előtti tér hamarosan megtelt metalosokkal, akik csak arra vártak, hogy egy óriási moshpitben élhessék ki aggressziójukat. Az angolok másfél órát játszottak, az grindcore mércével mércével mérve elég soknak tűnhet, főleg, hogy a számok rövidségét tekintve, ez nagyjából 20 nótát jelentett, de 14 nagylemezből csak nem lehet olyan nehéz ezeket összeválogatni. 

Mark "Barney" Greenway több szempontból is nagyobb showmannek bizonyult, az eddig frontembereknél. Megjelenésében elütött a korábban látottaktól. Már a színpadi mozgásán, vagy a hosszú fekete térdig húzott zokniján végignézve is látszott, hogy nem hétköznapi figura. Hát még amikor kinyitotta a száját! Ezt nem csak az egyedi énekre, hörgésre kell érteni, hanem amikor a számok közötti szünetben mondott pár szót. Egyáltalán nem fukarkodott a szavakkal, volt amikor, a számnál is hosszabb ideig beszéld (mondjuk ez egy You Suffernél nem nehéz feladat) és párszor bemutatta azt is, hogy milyen is az a tipikus angol humor. Amikor problémák akadtak Mitch Harris gitárcuccával, és az a dal közben elszállt, miután végignyomták a dalt csak ennyit mondott: "A Napalm Death bármelyik hangszer nélkül képes befejezni egy dalt" 

A repertoárban volt Scum, Suffer The Children, Everyday Pox és Smash a Single Digit, sőt két feldolgozást is előhúztak Shane Enbury göndör fürtjei alól, a Nazi Punks Fuck Offot a Dead Kennedystől, és a Cryptic Slaughtertől a Lowlifeot. Ilyen dalok mellett senki sem panaszkodhatott igazán, így mindenki elégedetten vonszolta el megfáradt tagjait a Nagyszínpad elől.

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8010417378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása