Képzeljünk el egy shaolin szerzetesek által fenntartott iskolában nevelkedett és a legtehetségesebbként kiválasztott kínai kissrácot, aki élete lehetősége előtt áll és mindent egyszerre akar megmutatni, amire csak képes. A kétméteres rúdon fél kézzel egyensúlyozva másik kezével tányérokat pörget, lábaival égő kardokat dobál különálló ritmusra, miközben visszafelé énekli a kanadai himnuszt. Nos, körülbelül ez történik az amerikai Allegaeon negyedik soralbumán is, melyet a Metal Blade jelentetett meg szeptember 23-án: kapkodhatjuk a fejünket az egyszerre játszott két szóló vagy az egy másodperc alatt lefogott hangok hallatán.
A csapat igen meggyőző módon egyesíti a technikás és a dallamos death metalt zenéjében, majd a dalokat megfűszerezi némi szimfonikus körítéssel és progresszív elemekkel: teszi pedig mindezt szélvészgyors tempóban, iszonyatosan sűrű és kompakt tartalommal. Ha a produkciójuk legmélyére ásunk, egészen le az alapriffek szintjére, akkor egyértelmű a göteborgi svéd dallamos death metal hatása: leginkább az In Flames, a Soilwork vagy a Dark Tranquillity rémlik fel, csak éppen valami eszelős módon felgyorsítva, amolyan The Black Dahlia Murder módra.
Mindez igen ígéretesen hangzik és tulajdonképpen az említett stílusok rajongói nem is csalódhatnak. A banda hangszeresei tökéletes zenei tudás birtokában, virtuóz módra játszanak, az Ezra Haynes énekest 2015-ben váltó új frontember, Riley McShane pedig hibátlanul hozza a pincemély hörgést és a középregiszteres, agresszív hangfekvést is (szerencsére a metalcore üvöltözéstől megkímélnek bennünket).
Az Allegaeon dalszövegei mindig is a tudomány és a fantasztikum világából merítettek: robotika, mesterséges evolúció, űrutazás, hibernáció, Dyson-gömbök, idegen életformák, no meg a táguló világegyetem további csodái. Ehhez a tematikához tökéletesen passzol a banda zenéje: megfelelően, talán túlságosan is komplex, a maximális figyelmet igénylő, minden másodpercben meglepetést tartogató, súlyos, ám mégis igen dallamos tételek sorakoznak végig a korongon.
Sok hasonló jellegű kiadvány és banda esetében megírtuk már, hogy velük kapcsolatban a legveszélyesebb, legkockázatosabb tényező a céltalan, felesleges, önpolírozó magamutogatás, a virtuozitás előtérbe helyezése. Nos, az Allegaeon csak részben esik bele ebbe a csapdába: náluk a dalok valóban dalok, önálló karakterrel és ami a technikás death metal esetében szinte példátlan, majdhogynem első hallgatásra megkülönböztethetőek, memorizálhatóak a nóták. Ám néha az amerikaiak is túlzásba esnek. A Grey Matter Mechanics című tételben a majd' ötperces spanyol flamenco-gitárbetét (bár kellemesen oldja a zúzdát) jogosultsága erősen kérdéses: sem hangulatában, sem pedig eredetiségében nem illik az egyébként ötletes számba.
Újabb szempont viszont a dalok és az egész album hossza: a záró Subdivisions című Rush-feldolgozással együtt 72 perces anyag egész egyszerűen túl sok. A szerzemények egyenként is jó hatpercesek, de ebből a rendkívül összetett zenéből ez a mennyiség szinte befogadhatatlan. Nagyon jót tett volna az egész produkciónak, ha akár huszonöt percet is megvágtak volna a korongból. Úgy jártak, mint a valaha szebb napokat látott Tori Amos amerikai rockénekesnő/zongorista, aki a kétezres évek elején kezdett tizennyolc tételes, majd' nyolcvanperces lemezeket kiadni, melyeket egyszerűen képtelenség volt egy ültő helyben végighallgatni vagy akár emlékezni az egyes dalokra.
Végezetül pedig a hangzásról: megszokhattuk már, hogy a digitálisan készített felvételek korában mindenki a dinamikátlan, agyonkompresszált hangzás híve, de sajnos amit a "Proponent For Sentience" esetében kapunk, az számomra túlmegy a még elfogadható szinten. Az, hogy töményen, masszívan szól az anyag, azaz semmi (nulla, zéró, niksz) dinamikai váltás nincs a hangzásban, igen finom megfogalmazás. Ráadásul mintha levágták volna a hangtartomány tetejét és alját és mi csak a középső egyharmadot hallanánk. Tudom, hogy ma már ez számít iparági szabványnak, de én fejfájás nélkül nem bírtam végighallgatni a kiadványt.
Amit hallunk, abba nem lehet belekötni, csak éppen rengetegszer tesz felesleges kanyarokat a zene, mintha csak a gitárosok hangszeres képességeinek bemutatását szolgálná mindez. Ezt a hibát gyermekbetegségnek sem lehet igazán nevezni, hiszen az Allegaeon már a negyedik albumánál jár: koncepcionális problémának tűnik a dolog, melynek helytelenségéről talán csak egy nagynevű, veterán producer tudná meggyőzni a csapatot, de a stílus underground jellege miatt erre vajmi kevés az esély.
Bízom benne, hogy a következő lemeznél az amerikaiak képesek lesznek lecsippenteni, lenyesni a felesleges részleteket, mert a dalszerzői és hangszeres tudásuk kétség nélkül sokkal többre predesztinálja őket. Teljes mértékben rétegzene ez, de ezzel nincsen semmi gond, mert a maga stílusában kiemelkedőek. Csak ezt a hangzást tudnám feledni.
8,5/10
