Rozsdagyár

DREAD SOVEREIGN - For Doom The Bell Tolls (2017)

2017. március 10. - Kovenant

ds_cover.jpg

A Ván Records gondozásában március 3-án érkezett meg a Primordial alprojektjének, a Dread Sovereign névre hallgató doom szörnyetegnek a második soralbuma "For Doom The Bell Tolls" címmel. Talán túlzás az alprojekt minősítést használni, talán nem: mindenesetre az ír alapbandából ketten is itt élik ki a nyolcvanas évek gonosz, underground doom metalja iránti rajongásukat. Nemtheanga az énekes, no meg a basszusgitárt is ő kezeli, Dubh Sol a bőröket püföli, harmadikként pedig a Bones művésznévre hallgató gitáros csak tolja és tolja ezeket a síron túli, ólomsúlyú riffeket. Szóval a stílus kedvelői számára - úgy tűnhet - kizárt a csalódás.

A Dread Sovereign értelemszerűen akkor aktivizálódik, amikor a Primordial pihenőt tart. Az ír kelta/black metal banda koncertanyaga tavaly év végén jött ki, stúdióalbumról egyelőre nincsen szó, így adott volt a lehetőség az újabb doom kiadványra. Természetesen teljesen más zenei világ ez, mint az anyabandáé: az epikusság ugyan jelen van, de valóban a heavy/doom stílusjegyeken van a hangsúly, az extremitásnak itt helye nincs. Mintha a csapat tagjai gyermek-, illetve kamaszkoruk kedvenc előadóinak, atmoszférájának világába ugranának fejest: hallható elkötelezettséggel és nagy kedvvel, no meg teljesen hiteles módon játsszák ezeket az igazi underground szerzeményeket.

Az atmoszférateremtő, intróként funkcionáló tételt követően azonnal beszippant minket egy tizenhárom perces doom monstrum: a Twelve Bells Toll In Salem minden bizonnyal a XVII. századi új-angliai boszorkányperekben elítélteknek állít emléket. Mintha egy külön minioperát hallgatnánk: számos tempó-, hangulat- és témaváltás jellemzi a dalt, mely a tárgyhoz illően démoni atmoszférát teremt.

Az azonnal feltűnik, hogy Nemtheanga fantasztikus hangja uralja az egész korongot. Az ír frontember elképesztő módon képes érzelmeket átadni: a hangja néha Roger Chapman énekére emlékeztet. Mindkettőben megvan az a remegős, vibráló jelleg, mely rendkívül sérülékennyé, egyben különlegessé is teszi a produkciót. Ebben Nemtheanga teljesen kilóg a kortárs metalszíntérről: valami olyan távoli, fenséges, szinte meghökkentő fájdalom van a torkában, ami lenyűgözi és vonzza is egyben a hallgatót. 

A The World Is Doomed című dal már tempósabb, metalosabb, kihegyezettebb tétel és itt Bones riffjei is teret nyernek, illetve nekünk is van okunk a fejdöngetésre. Majd ismét egy atmoszferikus átkötés érkezik, hogy elinduljon az egész korong legérdekesebb nótája, a The Spines Of Saturn.

Szinte pszichedelikus elszállás ez, melyet akár a magyar Vágtázó Halottkémek zenéjével is párhuzamba állíthatnánk. A doom jelző nehezen, talán egyáltalán nem illik rá: nekem inkább valamiféle pogány druida szertartás vagy éppen ókori kultusz aláfestőzenéjének tűnik. Egészen zseniális hangulata van: a gyakorlatilag végtelen ideig ismételhető ütem és téma olyan hipnotikus hangulatot kelt, hogy számomra ez az egész lemez legkiugróbb nótája.

És itt vége is van: először azt hittem, hogy valami hiba történt a kiadós promóanyaggal, de nem. Megkapjuk még a Venom 1981-es bemutatkozó korongjáról a Live Like An Angel, Die Like A Devil című proto-black metal szerzemény hit- és korhű feldolgozását, mely teljesen kilóg az egész anyagról és tényleg ennyi. A két átkötő instrumentális hangulatjellegű tételt és a feldolgozást nem számolva mindösszesen három teljes dalt kapunk huszonhét percben, de az összjátékidő sem haladja meg a harminchét percet.

Ez bizony édeskevés: három év után sokkal többet vártam volna az írektől, mert a "For Doom The Bell Tolls" igazából egy EP, amolyan ízelítőféle két soralbum között. De van egy másik probléma is, mégpedig a hangzás. Annyira tömörített a megszólalás, mintha egy rossz mobilon hallgatnám az egészet. Semmi dinamika, egyformán lefojtva szól itt minden, a dobok pedig annyira tompán, erőtlenül dolgoznak, hogy minden ritmikai élvezet elvész a dalokból. A gitár sokszor mintha a szomszéd szobából vagy a víz alól szólna, Nemtheanga hangja pedig a sztereó színpadkép háta mögé van keverve, néha alig lehet hallani.

Értem én, hogy a Dread Sovereign mindenben próbál kedvenc zenei korszakának megfelelni, de ez érdemben ront a befogadás élvezetén. Rossz a keverés, a maszterelés, itt valamit elszúrtak, de nagyon. Azért kellemetlen ez, mert a rövidke zenei anyag kifejezetten jó, sőt, kiváló. De pont ez a stílus az, amely szinte megköveteli a negyvenöt-ötvenperces játékidőt, a kifejtős szerzeményeket, az atmoszféraépítést, hogy végül az egész magába szippantsa a hallgatót.

Ez így bizony sovány lett: felcsigázták az érdeklődésemet, de kielégíteni nem tudták azt az írek. Nyolc pontnál azonban kevesebbet nem tudok adni, mert a három teljes nóta (no meg Nemtheanga hangja) kibérelt magának egy helyet a fejemben és nem ereszt be oda mást már jó pár napja.

8/10

ds_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2012325507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása