A német Nuclear Blast kiadó előszeretettel karolja fel egyrészt a metal legendás arcainak újabb kori produkcióit, másrészt a nála levő anyabandák dalszerzőinek/frontembereinek szólóprojektjeit. Ez a kettő találkozott most a The Doomsday Kingdom svéd zenekar március 31-én megjelent, azonos című bemutatkozó albumának esetében. Remélem, odáig a németek azért nem fognak eljutni, mint az olasz Frontier Records, mely szakmányban gyártja - bérszerzők, úgynevezett négerek segítségével - az évtizedekkel ezelőtt levitézlett, valamikori rocksztárok egy akolba terelésével létrehozott egyszeri csodacsapatokat, jórészt a nyolcvanas évekbeli dallamos hard rock területén. Erről a svédek kapcsán persze nincs szó: az egész mögött Leif Edling áll, akinek a neve mindig is garancia volt a minőségre.
Leif Edling, a doom metal alapbandájának, a Candlemass nevű szörnyetegnek a basszusgitárosa és kreatív dalfelelőse, akinek sajnos az egészségi állapota olyannyira leromlott pár évvel ezelőtt, hogy le kellett mondania az aktív turnézásról és koncertezésről. Ez szerencsére nem akadályozza őt a dalszerzésben: feleségével létrehozta Avatarium nevű csapatát (lemezkritika ITT), melynek lassan érkezik második albuma is. Az anyazenekara sem állt le hivatalosan, de ő nem elégedett meg ennyivel: még 2015-ben összetrombitálta néhány kipróbált zenészkollégáját és megalakította a The Doomsday Kingdom nevű formációt. Tavaly egy demo EP-vel jelentkeztek, hogy most végre a teljes debüt is napvilágot láthasson.
Edling munkásságát ismerve nem is lehet kétséges, hogy a választott zenei területe a doom: tényleg kíváncsi lennék, hogy a svéd kolléga tudna és persze egyáltalán akarna-e bármilyen másik stílusban is alkotni. Ő kezeli a basszusgitárt, dobosnak Andreas Johansson jött a Narnia soraiból, gitárosa az Avatariumban is játszó Marcus Jidell, míg énekesnek az a Niklas Stålvind érkezett, aki már bő húsz éve tolja a tradicionális heavy metalt a szintén svéd Wolf tagjaként.
Ha valahogy megpróbáljuk kategorizálni Edling projektjeit, akkor elmondhatjuk, hogy a Candlemass az epikusabb, klasszikus doomot játssza, az Avatarium a talán kísérletezősebb, alternatívabb vonalat követi, míg a The Doomsday Kingdom hatásai között egyértelműen a nyolcvanas évek első felének európai (brit) heavy metalját említhetjük meg. Ha Edling nagyon akarta volna, akár egy sima Candlemass-anyagként is kiadhatta volna persze ezt a mostani korongot: senkinek sem lett volna oka tiltakozni, mert minőségi zenét kapunk, ez kétségtelen.
Végigtekintve az Edling nevével fémjelzett eddigi produkciókon, két dolog tűnik szembe azonnal: egyrészt mindig nagy hangsúlyt fektetett a kiváló gitárszólókra, másrészt pedig általában nagyon karakteres egyéni hangú énekeseket foglalkoztatott. Ez most sincs másként: Marcus Jidell minden egyes nótában odarak egy kellemes szólót, mely a gyakran Sabbath-jellegű doomos riffeket tökéletesen kiegészíti. Ráadásul - a stílus hagyományainak megfelelően - teret is kap erre az átlagosan jó hatperces szerzeményekben.
Az énekkel azonban már vannak bizonyos fenntartásaim: Niklas Stålvind régi vágású metal énekes, akinek hangja gyakran olyan színeket, manírokat hoz, melyek leginkább a nyolcvanas évek zenéjére voltak jellemzőek. Ráadásul a magasabb regiszterekben már néha kicsit kellemetlen, rikácsoló a produkciója: nem kellemetlen a hatás, szó sincs róla, csak valahogy nem ezt a hangszínt vagy hangfekvést érzem a leginkább ehhez az elég sötét hangulatú doomhoz illőnek.
Megszokhattuk, hogy Edling dalaiban mindig nagy szerepe volt a jól felépített, hagyományos dalszerkezetnek és a kivételesen fogós dallamoknak. Ezt mutatja be és igazolja tökéletes módon az A Spoonful Of Darkness című nóta, mely egyben az egész korong egyik legerősebb tétele is. Tényleg élvezet hallgatni azt a lenyűgöző magabiztosságot, ahogy a zenekar végigviszi ezt a dalt. Minden a helyén van: atmoszféra, refrén, gitárszóló, érzelmi-hangulati ív, mely a csúcsra a szerzemény végén érkező kórussal ér.
Csak egyetlen kakukktojást találtam az egész albumon, ez pedig a See You Tomorrow című akusztikus, instrumentális tétel. Érteni vélem, hogy a tömény doomot oldani akarták egy utaztatósabb, atmoszferikusabb darabbal, de sajnos ez valóban egy grammal sem több, mint aminek elsőre is tűnik: zongorás akkordbontogatás, amolyan ezerszer hallott, mindenféle egyediséget nélkülöző tucatmelódia.
Ettől eltekintve egy tökéletesen kerek, érett, kompakt anyagot kapunk, mely ugyan semmi újdonságot nem tartalmaz az Edling bő harmincéves pályája során megismertekhez képest, de mégis: egyszerűen jó hallgatni, bólogatni ezekre a nagyon is hagyománytisztelő, de örökzöld riffekre és nótákra. Ez mindösszesen egy újabb doom album, azonban olyan, melyet mégis valahogy nagyon kevesen képesek megírni és így összerakni.
8,5/10
