Elképesztően érdekes utat járt be a vegytisztán a kilencvenes évek elején Norvégiából indult black metal. Szinte számba venni sem lehet, hogy hányféle ösvényen és irányban indultak el képviselői, de mára tulajdonképpen az egész stílus átvedlett valami mássá: sokak véleménye szerint kontinenst is váltott vagy talán pusztán arról van szó, hogy egész egyszerűen eltelt több mint negyedszázad, így minden és mindenki megváltozott.
A zeneileg akkoriban teljesen marginális Norvégiából szinte tucatnyi kamasz által elindított black metal az évezredfordulóra egészen elképesztő pályát futott be. A bűntényekkel és botrányokkal alaposan megterhelt szélsőséges színtér képviselői egyszer csak azon kapták magukat, hogy nagykiadókhoz szerződtek, kiugró költségvetésű klipeket forgatnak és százezerszámra adják el albumaikat, azaz egész egyszerűen betörtek a popkultúrába és hirtelen divattá váltak.
Az eredeti (true), tremolós, blastbeatekkel telepakolt, kifestett arccal előadott, sátánista hátterű zenei tartalom is alaposan átformálódott. A sikert ki-ki másféle úton-módon érte el. A Dimmu Borgir szimfonikusan/teátrálisan slágeres irányba mozdult (a brit Cradle Of Filth zenekarral párhuzamosan), míg a Satyricon radikálisan leegyszerűsítette dalait és szinte (punk)rockosan lazára vette a dolgait (ebben hasonlóan járt el a pályatárs Darkthrone is, de ők mindvégig tudatosan underground banda maradtak, a nyolcvanas évek hardcore és heavy metal vonalának állítva emléket).
A fősodorbeli sikerekre nem vágyó csapatok pályája azonban mintha érdekesebb és hosszú távon fenntarthatóbb lenne. Az Enslaved, az Arcturus, a Borknagar az organikus zenei fejlődésben hittek és lemezről lemezre bővítették zenei eszköztárukat: őket ma progresszív black metalként aposztrofáljuk és a legizgalmasabb produkciókat tőlük várhatjuk. A kilencvenes évek első felét visszasíró, azok megközelítését és szemléletét nosztalgikus módon reprodukálni próbáló true csapatok fejlődésképtelensége viszont szembeszökő: mereven ragaszkodnak valamihez, amit már létrehozói is maguk mögött hagytak és amit már százszor megírtak és eljátszottak előttük sokkal jobban.
Nem is beszélve arról, hogy a black metal az elmúlt hat-hét évben elkezdett mutálódni: számos európai, de legfőképpen észak-amerikai csapat próbált shoegaze popmelódiákat, szellős hangszerelést és tiszta éneket vinni a black metal alapszerkezetébe, amiből szépen lassan kinőtt a post-black metal. Ma ez a legvirulensebb trend, bandák százai próbálkoznak azzal, amit talán a francia Alcest indított el 2005-ben.
Szóval ez az a zenei környezet, melyben a Satyriconnak helyt kell állnia. A nagykiadós, fősodorbeli sikereknek nyolc-tíz éve vége szakadt: a 2008-as "The Age Of Nero" már korántsem volt olyan sikeres, mint az előző két rockos albumuk, így hosszabb pihenőre is vonult a csapat, de a 2013-as, cím nélküli visszatérő anyag ("Satyricon") sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt követően egy biztonsági kör következett (szimfonikus zenekarral készített koncert-DVD kiadvány), most pedig szeptember 22-én megérkezett a Napalm Records gondozásában a friss stúdióalbum.
A Satyricon mindig híres volt arról, hogy kifejezett próbálta elkerülni azt, hogy ugyanazt az albumot készítse el újra és újra. Az első három lemezük a klasszikus black metal alapműve: 1999-ben azonban a "Rebel Extravaganza" című korongjukon futurisztikus, indusztriális vászon előtt értelmezték újra a fekete fémet. Ezzel le is zárult egy korszak, melyet a már említett rockosabb éra követett. A 2013-as "Satyricon" anyagukon pedig progresszívebb, dallamosabb irányba indultak el, véget vetve a második időszaknak is.
Nos, ha összegezni szeretnénk a "Depp Calleth Upon Deep" atmoszféráját, akkor kijelenthetjük, hogy mintha pályájuk minden egyes szakaszából kivették volna a legerősebb összetevőket és valami új egészbe gyúrták volna össze. Satyr gitártémái izgalmasabbak, érdekesebbek és jóval komplexebbek, mint a groove-ra, húzásra épülő rockkorszakéi, viszont a hangszerelés pőre, letisztult.
A Satyricon azon kevés black metal zenekar közé tartozik, melyet azonnal, szinte az első taktusra felismerhetünk: Satyr énekhangja, illetve riffjei teljesen egyediek. Ez stílusokon átívelően érezhető: legyen szó akár a Black WIngs And Withering Doom hagyományosabb tételéről, a címadó dal prog rockosabb vagy éppen a goth rockos The Ghost Of Rome szinte slágeresen dallamos témáiról.
A Dissonant című szerzeményben a "Rebel Extravaganza" kísérleti, kicsavart világa köszön vissza: talán ez a nóta zeneileg kicsit ki is lóg a korongról, mert itt nincs dallam, nincs rockos húzás, bár gonosz, sötét atmoszférájával mégsem áll távol a teljes koncepciótól. Érdekes módon a sokféle korszakukból előhalászott témák változatossága ellenére a korong mégis egységesnek tűnik: ezt elősegíti a rendkívül homogén megszólalás, valamint a mindent átható (és ebben a korai black metalra egyértelműen visszautaló) vészjósló hangulat.
Akik ilyen hosszú ideig kitartottak a norvég banda mellett, azok megszokhatták már ezt a zenei világot és minden bizonnyal élvezettel fognak elmerülni a szűk háromnegyed órás anyagban. Mivel az elmúlt évtizedben mindösszesen ez a második stúdióalbumuk és elég rendesen ki is kerültek a köztudatból, félek, hogy nehezen fognak visszajutni a rendkívül bemerevedett, stíluscímkékkel mesterségesen darabjaira tört metalszíntérre.
A "Deep Calleth Upon Deep" egy kompromisszummentes modern metal album: még extrémnek sem mondanám, mert megszólalásának, illetve dallamainak köszönhetően nagyon is hallgattatja magát, de anélkül, hogy bármiféle engedményt adna a sablonos, klisés megoldásoknak. Valaha a metal azért jött létre, hogy a populáris, slágeres zenék ellentétpárjaként lépjen fel: nos, a Satyricon kilencedik stúdióalbuma pontosan ezt teszi, megkérdőjelezhetetlen színvonalon.
9/10
