Rozsdagyár

ADIMIRON - Et Liber Eris (2017)

2017. október 26. - Kovenant

a_cover.jpg

Manapság minden, amit nem tudunk beszuszakolni valamelyik legalább harminc éve létező metalcímkébe, megkapja a post jelzőt. A post-x besorolás az x stílusból továbbfejlődött, de annak legalapvetőbb jellegzetességeit mégis megtartó trendet jelöli, így a post-prog metal - leegyszerűsítve - a kilencvenes évek legelején a Dream Theater munkássága nyomán létrejött, hagyományos progresszív metalon túlmutató, de a kísérletezős jelleget és a hangszeres virtuozitást nyíltan felvállaló zenekarok játszótere. Ide sorolható az olasz Adimiron is, melynek ötödik soralbuma november 3-án érkezik a norvég Indie Recordings gondozásában.

Az Adimiron nem mai csapat: Alessandro Castelli gitáros hozta létre még 1999-ben és azóta működteti változó felállással. A kezdetekben dallamos death/black elegyet játszó zenekar hangzása folyamatosan változott a kétezres években a progresszív metal irányába. 2004-ben jelent meg első albumuk, az utolsó pedig "Timelapse" címmel 2014-ben még az olasz Scarlet Records gondozásában. 

Azóta sok minden megváltozott a banda háza táján: az akkori ötös felállásból mára egy négyfős együttes lett, egyedül a zenekarvezető Castelli és Federico Maragonis dobos maradt meg, hozzájuk érkezett Cecilia Nappo basszusgitáros és Sami El Kadi énekes. Ha pedig a kezdetekhez, de akárcsak a 2011-es "K2" albumhoz viszonyítjuk az olaszok zenéjét (melyen az énekdallamok igencsak hozták a Nevermore-főnök Warrel Dane jellegzetes melódiáit), akkor egy teljesen más koncepciójú és hátterű produkcióval találkozhatunk.

A mai Adimiron zenéjét alapvetően két dolog jellemzi. Az egyik a tördelt, poliritmikus, djentes ütemek és gitártémák. Egészen eszement, gyakran szinte követhetetlen, összességében mégis meglepően befogadható riffek és gitármunka jellemzi a dalokat, lásd például a The Sentinel című tételt, melynek dallamait én körülbelül a végítéletig tudnám hallgatni. Számos alkalommal eszünkbe juthat a Tool: az amerikai csapatnál van ez a jellegzetes, letompított, pengetősnek tetsző, tördelt gitártéma, mely az olaszok sok szerzeményét is áthatja. A gitárszólók oldják ezt a szikárabb, technikásabb riffmunkát: Castelli kifejezetten ötletesen, dallamosan játszik, tovább fokozva a befogadhatóságot.

A másik elem Sami El Kadi énekstílusa. Kiválóan hozza a dallamokat tiszta énekével és olyasfajta érzékenységet hoz a dalokba, mely korábban közel sem volt sajátja az olaszoknak. A durvább, hörgősebb fekvésében viszont az egész zene szinte deathcore-ba vált át, mert ilyenkor a gitárok is elkezdenek zúzni, csattog a basszusgitár és nagyon gyorsan képes megváltozni a zene hangulata (erre jó példa az As Long As It Takes című tétel).

Szerencsére a kortárs slágermetalra jellemző, popból átemelt ultranyálas refrének nem jellemzőek az Adimiron produkciójára. A még leginkább rádióbarátnak nevezhető nóta, a The Coldwalker is érett, valóban progresszív dallamaival válik kiemelkedővé: külön dicsérendő Sami El Kadi betanult modorosságoktól mentes, tiszta dallamvezetése is. 

Nyolc nóta negyven percben: nincs bő lére eresztve a dolog és ebből a fifikás, néha tényleg szinte matematikai képletekkel dolgozó zenéből talán ennyi pontosan elég is. Azért néhány esetben a kelleténél talán jobban felismerhető a nagy példaképek hatása: a The Unsaid című tétel alapriffje tényleg eléggé a Tool zenekart idézi, míg az egyébként a korong egyik legerősebb dalában (Joshua Tree 37) a tiszta énektémák az Alice In Chains dallamait juttathatják az eszünkbe.

Pár alkalommal az volt az érzésem, hogy a technikás riffelgetés, poliritmikus ütemhalmaz hideg fejjel végzett komponálás eredménye: mintha a zenekar mindenképpen meg akarta volna mutatni, hogy még ezt is meg tudja csinálni, képes akár 17/19-ben játszani a legösszetettebb témákat is. Szerencsére öncélúvá nem vált a dolog, de úgy érzem, hogy az "Et Liber Eris" lemezen az olaszok mindent kihoztak ebből a megközelítésből, amit lehetett. Kifejezetten élvezetes végighallgatni a friss korongot, abban azonban már nem vagyok biztos, hogy még egy ugyanilyen anyag benne van ebben a koncepcióban.

A modern progresszív (death) metal, illetve a határstílusok (djent, deathcore) rajongóinak az Adimiron új albuma rengeteg finomságot, varázslatos pillanatot fog nyújtani, sőt, a horizont talán tágabb is: aki hajlandó kilépni a heavy metal évtizedes, sablonos megoldásai és kliséi által fémjelzett keretek közül, annak jó szívvel ajánlható az "Et Liber Eris".

8,5/10

a_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5413085108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása