Alig egy évvel bemutatkozó albuma után (lemezkritika ITT) máris új anyaggal jelentkezett Victor Smolski csapata, az Almanac: november 24-én a Nuclear Blast kiadó gondozásában "Kingslayer" címmel megjelent a Rage német heavy metal zenekarból pár évvel ezelőtt kivált fehérorosz gitáros-zeneszerző második korongja. A ritmusszekció lecserélődött, de egyébként az alapkoncepció nem változott: Victor Smolski felel a dalokért, a gitárért és billentyűs részekért, míg három énekese hol felváltva, hol pedig együtt, kórusban énekli a nótákat.
Akárhányszor csak felmerül Victor Smolski neve (legyen szó akár kiadós promóciós szövegről, magazinhírről vagy sima klipmegjelenésről), csakúgy röpködnek a "zseni, látnok, virtuóz" jelzők a fehérorosz zenésszel kapcsolatban: ez a géniusz dolog amolyan állandó, eposzi jelzőjévé vált, gyanítom, valahogy úgy, ahogy Havas Henrik is Tanár Úrrá avanzsált a képernyőn töltött évtizedek alatt. Aztán hogy a delikvens produkciója erre rászolgál-e, az már egy másik kérdés, de be kell valljam, akárhogy is barátkozom a zenéjével és találom szimpatikusnak Smolski személyét, egyáltalán nem böki ki a szemem az a fene nagy zsenialitás.
Smolski kiváló gitáros, minden bizonnyal remek stúdiós szakember és profi zenész, de ez egy dolog. A lényeg az, hogy milyen dalokat, lemezeket ír, ugyanis a metalrajongókat ez érdekli, nem pedig a szakmai önéletrajza. Ebben pedig sajnos nem áll olyan fényesen: már a bemutatkozásával is az volt a gond, hogy a gitárrészeket (azaz az alapriffeket és a szólóit) remekül kidolgozta és feljátszotta, csak éppen a többi részlet (dallam, azaz verze, refrén, dalszerzői építkezés, a többi hangszer témája, az egész harmóniája) jó esetben jellegtelen és érdektelen, rosszabbik esetben klisés lett.
A mostani "Kingslayer" meghallgatása után érzem a változtatási szándékot: a riffek keményebbek, egyértelműen súlyosabbak lettek (ehhez elég belefülelni a nyitó Regicide kezdésébe, ahol egészen modern megszólalású az a mélybe hangolt, morcos téma), néha még szinte thrashes hatást keltenek, főleg, ha megérkezik hozzá a Smolskiéktól eddig teljesen szokatlan csordavokál (Guilty As Charged). Mintha egy Annihilator-nótát hallgatnánk: ez tényleg váratlan húzás.
A másik változás, hogy egyenesebbek, direktebbek lettek a dalok: mintha a csapat kigyomlálta volna a progosabb, szimfonikusabb, összetettebb dolgait és ráment volna a húzósabb, dögösebb metalra. Pont a Guilty As Charged dalnál érdemes megfigyelni a fentiekben leírt jelenséget: mennyire nem illik a király riffhez és tempóhoz az odaerőltetett, sablonos megadallamos refrén, illetve a kissé semmilyennek tűnő billentyűs rész.
Andy B. Franck (Brainstorm), David Readman (Pink Cream 69) és Jeannette Marchewka (Lingua Mortis Orchestra) szerepeltetését (mármint a külön három énekes személyét) már az előző alkalommal sem értettem, bár talán a debütalbumon, mely egy egybefüggő kerettörténetet mesélt el, még lehetett célja az egymástól elváló szerepeknek és karaktereknek, de mivel a "Kingslayer" csupán a királygyilkosság témájában köti össze a rajta szereplő dalokat, azaz nem konceptalbum, itt feleslegesnek érzem a három énekhangot.
Az album első fele kifejezetten szigorú hangvételű, aztán a Kingdom Of The Blind dallal kezdetét veszi az epikus power hömpölygés, melyet csak a záró Red Flag old fel. A figyelmem itt már nagyon elkalandozott: az elmúlt évtizedekben már nagyon sokszor, számtalan zenekartól lehetett hallani ezeket a melódiákat és zenei megoldásokat és sajnos hiába dörrennek meg Smolski szólói, hiába kapom fel a fejem alkalmanként egy-egy ötletes riffre, a dalok úgy mentek el mellettem akár harmadik-negyedik meghallgatásra is, hogy egyszerűen nem tudtam egyetlen nótára, refrénre sem visszaemlékezni.
Azt különösen sajnálom, hogy a lemez leggyengébb dala, a kifejezetten ostobácska billentyűtémájával és ABBA-refrénjével büntető Losing My Mind lett a felvezető kislemeznóta, mert ez a szerzemény egyáltalán nem fest kedvező képet a korongról: szerencsére ennél azért jobb a helyzet. A rövid átvezető tételt nem számítva kilenc számot tartalmazó album mutat olyan szerzeményeket, melyekre lehet bólogatni, beindul rá a láb, de ennél többet nem igazán kínál a "Kingslayer".
A debütálást erősebbnek éreztem, pedig az sem lett átütő lemez: ehhez képest a második soralbum egy leegyszerűsített, áramvonalasított anyagot kínál nekünk. Fájó ezt mondanom, de az Almanac pontosan azt nyújtja, amit egy autópálya melletti tucatcsárda: betérünk, megesszük az elénk rakott egytálételt és már a huszadik kilométerkövet elhagyva sem fogunk visszaemlékezni a fogás ízére. Az éhségünket elvertük, korrekt árat fizettünk, de még egyszer szántszándékkal biztosan nem fogunk visszatérni oda.
7/10
