Kicsit nehéz dolgom volt a gitáros zseni, Jeff Waters által vezetett kanadai Annihilator új albumának megítélésekor. Nem csak azért, mert a "For The Demented" már a csapat tizenhatodik sorlemeze, de a töméntelen tagcsere ellenére a zenekar majdnem harminc éve alatt a zenében drasztikus változások egyáltalán nem történtek. Ízig-vérig thrash metal maradt, ráadásul egy-egy albumnál még az az érzés is mozgolódott bennem, hogy néhány riffet, szólót már hallottam korábbi anyagaikon. Éppen ezért annak ellenére, hogy az "Annihilator" album óta gyakorlatilag sikerült két olyan lemezt is kiadniuk, melyek nálam finoman szólva alig maradtak meg, én mégis bizakodva vártam, hátha most megtörténik a csoda. Hát, többet nem hiszek a mesékben.
Felesleges lenne dalról-dalra lebontani az albumot. Igazából már az előzetesen bemutatott Twisted Lobotomy nagyszerűen leírja, hogy milyen lesz az anyag további háromnegyed órája. Olyan fojtogató érzés fogott el, mintha Jeff elkezdett volna kifogyni az ötletekből. Abban nagyon jó a korong, hogy felismerhetően Annihilator. Minden megoldás, amit hallunk, egyfajta összegzése a csapat eddigi munkájának, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Ami eddig jó volt, az jó is maradt. Ilyenek a riffek, amelyekből most is jutott néhány méregerős, ilyen például a címadó, vagy a meglepően durva klippel megáldott Pieces Of You is. Szólóban pedig a legjobb a One To Kill-é, ez kétségtelen.
Sajnos a mérleg másik nyelvére is bőven került nehezék. Például az lemez hossza, mely majdnem ötven perc. Ami alapjáraton nem lenne gond, viszont itt úgy harminc perc után elfogy a hallgatnivaló. Valahogy az anyag utolsó felében eltűnik az egésznek a jellege, az érzésvilága, ami sajnos már odáig is csak takaréklángon égett, de legalább jelen volt. Az ötletek is elkezdenek fakulni, igazából a "For The Demented" a végére egy elég szürke valami lesz, bár az is igaz, hogy a vége felé felkerült egy Dark című instrumentális dal is, mely viszont hangulatos lett. De egy fecske még nem csinál nyarat.
Ami a zenész kollégákat illeti, igazából minden rendben van. A legfrissebb tagok Rich Hinks basszer és Fabio Alessandrini dobos, akik elég hamar elsajátították az Annihilator stílusát, és már élőben is kiderült, hogy remekül meg tudják idézni játékukkal akár az egészen korai időszakot is. Aaron Homma gitáros 2015 óta a banda tagja, ő korábbról a Vital Remainsből lehet ismerős, és már az igazán egyedire sikerült "Triple Threat" élő anyagon is lehetett hallani, hogy biztosan nem lesz vele gond hosszú távon sem. Itt is remek témákat játszik,ezzel nem is volt gond.
Jeffel azért vagyok gondban, mert ugyan meg-megvillan jó néhány dalban a tagadhatatlan gitártudása, viszont, ahogy azt már említettem, mintha kezdene kifogyni az ellőhető munícióból. Előkerül néhány remek téma, viszont most tényleg semmi eget rengetően extra nem született. Nem is számítottam egy új King Of The Killre vagy Alison Hellre, de ennél azért jóval többet rejt ennek a kanadai figurának a kelléktára. Viszont öröm, hogy felnőtt a frontemberi szerepéhez, nem mondom, hogy egy Mille Petrozza, sem Joey Belladonna, pláne nem Randy Rampage, de mind albumon, mind élőben egy egészen korrekt és szerethető energiával teli teljesítményt nyújt.
Akkor most végeredményben egy rossz album lett a "For The Demented"? Nem rossz, csak kevés, nagyon kevés. Bár talán nem fair a tizenhatodik albumon leverni, hogy gyakorlatilag nulla változás van az első lemezhez képest, de azért mégis zavarja az egyszeri hallgatót, hogy ugyanazokkal megoldásokkal találja szembe magát, mint huszonpár évvel ezelőtt. Kicsit rutinszagú lett az egész, az pedig ennyi idő után azért rendesen tudja rombolni egy-egy bandának az ázsióját. Igazi Annihilator-rajongóknak ajánlott, de ha véletlenül kifelejted a méregerős őszit eresztésből, akkor sem történik különösebb katasztrófa. Egy korrekt iparos munka lett, semmi több.
7/10
