Németh László írta egyszer Szabó Dezsőről készült kritikai tanulmányában saját ifjúságának irodalmi és közéleti példaképéről még az ezerkilencszázhúszas évek végén: "Elnémíthatom-e a lázadó tanítványt, aki oly csalódottan dobja el rajongását, mint tömegszuggesztióból kiváló, önmagáért szégyenkező balek? Lehetek-e ezzel az emberrel szemben kritikus? Emelhet-e az ember az apjára bonckést vagy pszichológiai szempontokat?" Nos, ilyen viszonyban nem állok ugyan az amerikai Morbid Angel zenekarral, de egy legendáról, egy stílusalapító, a mezőnyből magányos monolitként kimagasló death metal bandáról van szó, mely hat évvel ezelőtt úgy bukott el, ahogy kevesen tudnak csak.
A 2011-es "Illud Divinum Insanus" című lemez két ok miatt is egy életre megragadt az emlékezetemben. Egyrészt ez a korong olyan gyomorrúgásként érkezett, melyre senki - sem a rajongók, sem a rockszakma - nem lehetett felkészülve. A Morbid Angel mindig is a brutalitás, a súlyosság, illetve a szinte művészi tökélyre fejlesztett dalszerzői érzékenység, a földöntúli atmoszférájú gitárjáték elegyéről volt ismert. Ehhez képest az az album neoprimitív, indusztriális förtelmekben tobzódó, értékelhetetlen színvonalú, dobgépekkel teletömött tételekkel volt tele: az I Am Morbid, a Radikult, a 10 More Dead, a Too Extreme! és a hasonlóan idióta és leginkább egy huszadvonalas mexikói rapbrigád eszmei mondanivalóját tükröző szövegvilág olyannyira elütött a veterán death metal csapat korábbi teljesítményétől, hogy az egész színtér egyként hőkölt hátra vagy kapkodott levegő után.
Az ehhez kapcsolódó másik emlékezetes pillanat az volt, amikor a HammerWorld Magazinban elolvastam a lemezről Milán Péter, a vitán felül legkiválóbb magyar metalújságíró recenzióját. Milán Péter lemezkritikái afféle vízmértékként vagy virtuális iránytűként működtek (és működnek) mindig nálam: nagyon ritkán fordul csak elő, hogy nem találkozik az ízlésem vagy véleményem az általa leírtakkal. Ebben az esetben azonban - ha jól emlékszem - egy tíz per tízes értékelés kerekedett ki a keze alól, melyben csak úgy repkedtek a zseniális és a stíluslátnok jelzők. Mondanom sem kell, hogy a döbbenetem csak tovább fokozódott.
Nos, a zenekarvezető Trey Azagthoth is érezhette, hogy itt valami rettenetes törés történt (az albumból azóta sem ment el nyolcezer példánynál több saját hazájában, ami körülbelül a tizenötöde volt a szokásos eladásoknak) és Erasmust idézve a rendkívüli helyzetek bizony rendkívüli intézkedéseket követelnek: a bandafőnök a teljes felállást kirúgta, azaz megszabadult David Vincent basszusgitáros-énekestől, aki az első négy, mára klasszikussá érett anyagon is szerepelt és visszahozta Steve Tuckert frontembernek, aki az azt követő három soralbumon énekelt. Jelenleg Scott Fuller dobos és Dan Vadim Von másodgitáros egészíti ki új tagként a csapatot.
A Morbid Angel előtt álló feladat egyértelmű volt: elfeledtetni a rajongókkal (és amúgy mindenkivel, saját magukkal is) az "Illud Divinum Insanus" korongnak egyáltalán a létezését is és letenni az asztalra egy bivalyerős, a brigád legszebb hagyományaihoz illő albumot. December 1-én jelent meg a Silver Lining Music kiadó gondozásában a "Kingdoms Disdained" és az összes érdekelt fél megnyugodhat: Trey Azagthoth egy nagyon komoly produkcióval állt elő, mely az év egyik kiemelkedő death metal lemeze és ez szerintem több, mint amire bárki számíthatott.
Két dolgot kell azonnal kiemelni. Steve Tucker elképesztő énekesi teljesítményt nyújt: olyan durva, agresszív az előadásmódja, hogy az önmagában két szinttel feljebb tornázza a "Kingdoms Disdained" színvonalát a képzeletbeli ranglétrán. A másik tényező, mellyel Azagthoth belenyúlt a lecsóba, az Scott Fuller dobos játéka: néha megtörtént velem az a szentségtörésszámba menő dolog is, hogy Fuller dobolásának ötletessége elvonta a figyelmemet a gitárjátékról, ami bizony számomra is meglepetés volt.
Egyébként pedig megkapjuk végre azokat a libabőröztető, kísérteties, más dimenzióból érkező riffeket és szólókat, melyek megidézésére csak Azagthoth képes: évtizedek óta próbálkoznak már a lemásolásukkal vagy éppen újraértelmezésükkel, de valahogy mégsem megy. Ezzel együtt már a kilencedik album kínál mintát minderre, de olyan ez, mint az AC/DC zenéje: mindenki ismeri, hogy mi van a brit-ausztrál banda dalaiban, de valahogy sosem sikerül úgy megszólaltatni azokat, mint ahogy a Young-testvérek anno.
A "Kingdoms Disdained" inkább középtempósan őröl, mintsem leszakítaná a fejünket a sebességével. A Morbid Angel mondhatni száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre és visszakormányozta a hajót valahová a kétezres évek elejére, megközelítőleg a "Gateways To Annihilation" - "Heretic" kettős környékére: azaz a rajongók megkapják a szokásosan egyedi ízű Azagthoth-féle death metalt, az előző albumot jellemző indusztriális tempók, rappelésbe hajló szövegfelmondások és leegyszerűsített gitártémák nélkül.
A problémát azonban nem lehet a szőnyeg alá seperni: a Morbid Angel hajója bizony már nekiütközött annak a bizonyos jéghegynek, körülbelül hat és fél éve. A nagy kérdés az, hogy ezt a hatalmas léket, mely máig láthatóan ott virít az óceánjáró testén, sikerül-e rajongóknak menet közben befoltoznia: mert sajnos nekik kell ezt megtenniük, hiszen a kapitány kormányozza a hajót, vissza az eredeti pályára. Az biztos, hogy az Azagthoth-Tucker páros mindent megtett, ami most megtehető: a többi már a hallgatókon múlik. Ha egyszer már elvesztettük, a hitelességet, a bizalmat nehezebb vissza-, mint megszerezni.
9/10
