Az agyonsztároltság automatikusan termeli ki többekből a csak azért is utálom ellenérzést: ha valamit folyamatosan belenyomnak az egyszeri rockrajongó arcába és úton-útfélen korszakos zseniként szerepeltetnek egy bandát, akkor ez nagyon kétélű fegyvernek bizonyulhat. Így járt a svéd Tribulation is: olyan felhajtás kerekedett körülöttük az elmúlt pár évben, hogy tulajdonképpen már kellemetlen is, ha az ember nem ismeri a munkásságukat.
A 2005-ben alakult csapat a 2015-ös, "The Children Of The Night" című harmadik soralbumával robbant be igazán a színtérre (lemezkritika ITT): radikálisan szakítottak a korábbi anyagaik death metal irányultságával és elkezdték hosszú menetelésüket a hard és goth rock által inspirált, befogadhatóbb és sokkal dallamosabb fősodorbeli rocksikerek felé. Tették mindezt úgy, hogy Johannes Andersson énekes-basszusgitáros vokálja végig megmaradt a deathes hörgésnél. Hazai pályán is akad egy hasonló átváltozáson átesett csapat, mégpedig a miskolci Svoid: ők a black metal felől érkezve, a nyers károgásszerű éneklést meghagyva nyergeltek át a post-rock stílusra, de hasonlóan melodikus megközelítésben.
A Century Media gondozásában január 26-án érkezik a "Down Below" címre hallgató negyedik stúdióalbum és a Tribulation metamorfózisa talán most már véglegessé vált: a korongon található zenének már az égegyadta világon semmi köze sincs a death metalhoz, sokkal inkább a már fentebb említett goth/hard rockhoz, mindezt sötét, misztikus, okkult háttérkörnyezetben.
A mai Tribulation tulajdonképpen a honfitárs Ghost ikertestvére: a sajtó felhajtása mellett egyre slágeresebbé, fogósabbá válnak, miközben külsejükkel is próbálják erőteljesen megkülönböztetni magukat a konkurenciától. Ahogy a Ghost a jelmezeivel, színpadias fellépéseivel, a Tribulation a glamet idéző arcfestéssel és trendinek szánt megjelenéssel kelt feltűnést, miközben mindkét banda vérprofi, magas szintű zenét játszik.
Az első három tétel (The Lament, Nightbound, Lady Death) abszolút slágervárományos nóta: tempósabb, goth rock szerzemények ezek, melyek átkozottul fogós témákkal bírnak. Természetesen - ismerve a frontember előadásmódját - az ének helyett a gitárok (a szólók, a riffek) veszik át a dallamvezetés szerepét. A jól megírt melódiák mellett érdemes megfigyelni, hogy mennyire elképesztően egységes az az atmoszféra, melyet a Tribulation szinte pár zenei ecsetvonással képes megteremteni.
Az első keményebb, még sötétebb hangulatú nóta a Subterranea képében érkezik: szinte a hetvenes éveket idézően, filmzenésen horrorisztikus a dallamvilág, ennek a szerzeménynek egyik sorából származik egyébként a lemezcím is. Az anyag mértani középpontjában kapott helyet a lassú, atmoszferikus instrumentális, szintén gótikus, kísérteties hangulatú Purgatorio című tétel, mely mégis furcsán elmélázó, megnyugtató hatással bír.
A korong második fele érdekesen indul a folkos témával operáló Cries From The Underworld című dallal, mely elég drámainak szánt felépítéssel bír a zaklatott riffjeivel és a többszörös tempóváltásaival. Ez a nóta - akárcsak az egész album - tele van zsúfolva jobbnál jobb gitárszólókkal: ez eddig nem volt jellemző a svédekre, de itt az Adam Zaars - Jonathan Hultén páros olyan elánnal és ötletességgel játszik, hogy öröm hallgatni ezeket a jól megírt és mindig pontosan kimért hosszúságú villantásokat.
Érdemes még kiemelni az érdekes, zakatolóan trappoló alapritmusával és kifejezetten rockos szólójával támadó The World című nótát: az első, fentebb már említett három dal mellett itt jött még elő az az érzésem, hogy Andersson hörgős előadásmódja már útjában áll a dallamoknak. A Tribulation az évek során annyit finomodott és vált melodikusabbá, hogy már funkciótlan ez a deathes vokál: sokkal inkább elvesz a szerzeményekből, mintsem hozzájuk adna bármit is.
Fogalmam sincs, hogy a svédek továbbmennek-e ezen a folyamatos változásokat generáló zenei úton: az atmoszférateremtő és dalszerzői képességük már most tökéletes, nem érzem úgy, hogy újabb stíluskanyarokra lenne szükségük. Ez a kicsit kísérteties, temetői, síron túli hangulat, melyet szenzációsan képesek átadni rockos dalaikkal, nem igényel további dallamosodást. A meglévő potenciált azonban talán a (legalább helyenkénti és alkalmankénti) tiszta énekkel jobban ki lehetne domborítani.
Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy jobb lett-e a "Down Below" a 2015-ös anyaguknál: több hallgatás kell hozzá, több idő, de most úgy tűnik, hogy a friss lemez izgalmasabb. Ha pedig valakit az agyonsztároltság meg a médiafelhajtás taszít, ebben az esetben lendüljön át ezen és adjon esélyt a svédeknek, mert megéri.
9/10