Annak, hogy egy közösség jelentősége és számossága meredeken csökkenni kezd, a legbiztosabb jele az azon belül megjelenő széthúzás és marakodás. Egymással antagonisztikus ellentétben álló gittegyletek jönnek létre a szcénán belül és ha tudatosan nem vagy tagja egyiknek sem, akkor rendkívül szórakoztató tud lenni az öldöklő közelharc: azonban ha részt is veszel abban, akkor a most bemutatásra kerülő jelenségek komoly személyiségromboló hatással lehetnek nem csak rád, hanem az ellenérdekelt felekre is.

A magyar rock/metal, mint műfaj népszerűsége az utóbbi másfél évtizedben rendkívüli mértékben szorult vissza: tulajdonképpen rétegzenévé vált és olyan picire zsugorodott a piaca, hogy gyakorlatilag két-három zenekaron kívül nem is él meg belőle senki. A pop és alternatív együttesek jelen cikkünk tárgyán kívül esnek: a gitáralapú kemény rockot szeretjük (a klasszikus hard rocktól kezdve egészen a post-black metalig bezárólag), így csak az idetartozó csapatok színterével foglalkozunk.

A fentieknek természetesen jórészt iparági és technológiai okai vannak, de emellett ugyanolyan jelentős az is, hogy - tetszik, nem tetszik - a metal kiment a divatból (erről ITT írtunk részletesebben). Minél kisebb egy adott ország befogadó piaca, annál látványosabb a visszaesés. Ennek ellenére a számtalan alstílusra bomló műfaj rajongói Magyarországon jobban utálják egymást, mint a tuszik a hutukat. Vegyük szépen sorra a magyar rock/metal rajongói színtér leginkább romboló és egyben legszórakoztatóbb jelenségeit. Ezek egymásból következnek, egymásba fonódnak és leginkább csapatosan szoktak előfordulni, így szétszálazásuk önmagában is szép feladat. Lássuk! 

7. Meg nem értett underground zenész vagyok

A legviccesebb tapasztalatunk, hogy amilyen mértékben szorul vissza a rock/metal népszerűsége hazánkban, olyan mértékben nő a zenélni kezdő rajongók száma. Az a fura helyzet állt elő, hogy a kezdő/feltörekvő/underground együttesek tagjai teszik ki a magyar online rockújságok olvasóinak jó részét és igazából azért is olvassák ezeket, hogy a saját bandáikról szóló cikkeket figyeljék. Szomorú körtánc ez: a rockportálok kis változtatással pontosan ugyanazokat a zenekarok által előre megírt sajtócikkeket hozzák le, melyeket az ilyen brigádoktól kapnak, akik aztán megosztják Facebookon és egyéb közösségi oldalaikon ezeket a posztokat és kezdődik elölről minden. 

Ezzel azonban természetesen nem lesz egyetlen csapat sem népszerűbb: vannak viszont tényleg népszerű bandák, melyek meg is élnek a zenélésből (bár egyre kevesebben). Az ismeretlenség, a sikertelenség azonban megkeseríti e zenészrajongók szája ízét: az előre nem jutás egyetlen okaként pedig előbb-utóbb megtalálják azt a néhány (jórészt veterán vagy éppen most berobbanó, de természetesen halál kommersz) bandát, akiknek bejött az élet. Rajongóként írnak vitriolos bejegyzéseket fikamátyás üzemmódban, de igazából zenészként panaszkodnak. Kedvenc érvtípusuk: ezek a vérciki, magukat eladó csapatok a tehetséges feltörekvő bandák elől veszik el a lehetőségeket!!! Azaz tőled, ugye? Ha egy kicsit is elgondolkodnál, kedves kommentelő, magad is igen hamar rájönnél, hogy mennyire vicces is ez az álérv. 

6. Fikamátyás-effektus

A fentiekből egyenesen következik a fikamátyás-effektus: az ebben az üzemmódban dolgozó rajongók egy része a fenti zenésztáborhoz, a másik része pedig a sima zenehallgató réteghez tartozik. Jellemzőjük a végeérhetetlen szorgalom és kitartás, no meg a pengeéles és semmit sem feledő memória. MINDENRE emlékeznek, amit a kipécézett zenekar valaha tett, játszott, elrontott, kihagyott vagy nekik nem tetszően csinált. Húsz évvel ezelőtti eseményeket hoznak fel a mában ma is izzóan élő és releváns érvként: számukra az idő nem létezik, nem múlik, hiszen az a fontos, az a kiragadott pillanat az, melyet ők annak tartanak.

Kérlelhetetlen ítélőszékként működnek, általában bandában, csapatban érzik biztonságban magukat. Eszközük a marónak szánt gúny, gyakran élnek az általuk a magyarnál intellektuálisan felsőbbrendűnek tartott angol szavak, kifejezések, de ha ez nem megy, akkor GIF-ek és mémek használatával. Céljuk ellenfelük totális megsemmisítése: nem érveket hoznak fel, hanem rendeleteket alkotnak, büntetéseket szabnak ki a vélelmezett végső és természetesen csak általuk birtokolt bölcsesség büszke tudatában. Kétségeik nincsenek, nem is lehetnek, hiszen akkor identitásuk (na meg szórakozásuk) inogna vagy szűnne meg.

A gond az, hogy a negativitás, a gyűlölködés semmi értelmeset nem szül, gyakorlatilag nettó elfecsérelt időnek veheti mindenki. Gondoljunk bele, hogy a másik gyalázása, az irigykedés és a tehetetlen acsarkodás helyett mennyivel értelmesebb és valódi hasznot hajtó tevékenységet is űzhettünk volna. Ha valamit értékesebbnek tartunk egy másik dolognál, akkor ne a másikat próbáljuk (egyébként patetikus és nevetséges módon értelmetlenül) gyalázni, hanem az elsőt támogassuk aktívan, értéket létrehozva. Együnk csokit is meg mozogjunk sokat: állítólag mind a kettő boldogsághormont termel. 

5. Generációs ellentétek

Van a Pokolgép meg az Ossian: ennyi, több nincs. Minek kéne más, amikor gyerek voltam, ezt hallgattam. Pokolgép meg Ossian?! Úristen, ezek még élnek? Ez annyira gáz, haver, nem is akarok róla beszélni, ez már a XXI. század, nem? Nos, körülbelül ez a helyzet. A hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott rockerek igen nagy hányada egész egyszerűen nem akar kitekinteni azon a zenei körön túl, melyen belül felnőtt. Zajnak, értékelhetetlen vacaknak tartja a modern bandákat (ez már nem is metal!), hangosan röhög az újabb zenei stílusok és követőik megjelenésén (kisköcsögök, nézzed már!).

A szakadék keletkezése valahol az évezredforduló környékére datálódik, amikor is a különböző -core alstílusok berobbantak és az akkori tizenévesek zenei ízlése felett totálisan átvették az uralmat. A régebbi heavy metal, hard rock generáció egyszerűen képtelen felfogni, hogy a huszonöt-harminc évvel fiatalabb mai metalrajongók döntő többsége számára a metalt a metalcore, a deathcore, a djent, a post-hardcore és társaik jelentik. És bizony a mai bandák is számtalan kiváló zenét, számot, albumot készítenek, csak hát azokhoz először el is kellene jutni, meg aztán meg is kellene hallgatni azokat.

De ez fordítva is pontosan igaz: attól, hogy valami a hetvenes vagy nyolcvanas években jött létre, még lehet a legeslegkirályabb zene (sőt, általában az is). Igen, olyan bandákról, zenékről beszélünk, melyek egy teljesen más korban, más iparági és technológiai körülmények között jöttek létre, de attól ugyanúgy rockzenék, egyszerűen le kell ülni melléjük és meghallgatni. Mindkét generáció orrát befogva, eltartott kisujjal próbál minél távolabb menni a másik zenéjétől: pedig minden egyformán rockzene. Azt pedig, hogy nem az dönt egy adott zeneszám vagy stílus minőségéről, hogy mikor jött létre, nem kell bizonygatnunk, reméljük.

4. A teljesítmény el nem ismerése

Saját hazájában senki sem lehet próféta: nem, nem és nem. Nem engedjük. Nem arról van szó, hogy valami nem tetszik nekünk, nem jön be: ez természetes, gyakran előfordul. De ettől még nem kell gyűlölni, lehordani a létező leggagyibb bóvliárunak, amely csak széles e világon létezik. Ma már több olyan magyar rockbanda is van, mely megvetette a lábát külföldön is vagy hazánkban lett megkérdőjelezhetetlenül sikeres. 

Az előbbiekre az Ektomorf, a Dalriada, az utóbbiakra a Tankcsapda vagy az Ossian lehet a példa. De nem csak zenekarokról van ám szó. A fikázás tárgya lehet a harmincéves, nemzetközi mércével mérve a legszűkebb elitbe tartozó egyetlen nyomtatott magyar metalújság vagy bármi, ami sikeres. A kulcsszó ugyanis ez: a siker, a teljesítmény. Ezt vagyunk képtelenek értékelni. Nem kell, hogy magától a produktumtól hasra essünk: de a mögötte levő akár több évtizedes munka bizony értékelendő. Ez fáj ugyanis a legjobban. 

Ezt a mentalitást természetesen magyarázza hazánk kommunizmusban eltöltött negyvenhárom éve: a gond csak az, hogy a rendszerváltás óta eltelt majd' huszonnyolc esztendő, ráadásul ez a mentalitás korántsem az idősebb generáció kiváltsága, sőt. Egy modern metalt nyomó Leander Kills vagy éppen Parkway Drive mögött is elképesztő mértékű munka és erőfeszítés áll: ezt egy kézlegyintéssel elintézni (popszarok ezek!) enyhén szólva fura.

Arról nem is beszélve, hogy a sikert sosem kell védeni: csak a kudarc szorul magyarázatra. Milyen nevetséges dolog is az Interneten minden második órában üvöltve bizonygatni, hogy a Tankcsapda meg az Ossian milyen szar meg eladták magukat: szerinted változtat ez valamin is? Nem: ez inkább rólad árul el többet, a két banda meg megy a következő koncertjére háromezer ember előtt fellépni. 

3. Trendimádat és csordaszellem

A gyűlölködés ellentéte a korlátlan, eszement rajongás: csak azért, mert éppen egy xcore banda befutott egy albumával, attól még nem lesz minden huszadrangú, de hasonszőrű csapat zseni meg istencsászár, akárhányszor is posztolod ki óránként a legismeretlenebb dél-indiai stílus-azonos zenekarok klipjeit. 

Attól, hogy egy trend divatos, még nem biztos, hogy értékes és rögtön imádnod is kell: a retro-zene pusztán nosztalgiagyár, a post-szimfonikus beatdown etno-core pedig kissé gyanúsan is hangzik, de ha a Kerrang! vagy a Revolver Mag írt róla egy lelkendező cikket, akkor már te sem maradhatsz le, nem igaz?

Ehhez társul a csordaszellem: de miért is kell beállni a sorba? Hát, mert könnyebb, nem? Mi mind egyéniségek vagyunk: együtt utáljuk és imádjuk a számunkra kijelölt együtteseket és stílusokat. Egyébként ebbe lehet a leghamarabb beleunni, szerencsére, bár sokaknak egy életre sikerül beleragadni a mocsárba.

2. Ami magyar, az csak rossz lehet - az angol nyelv dicsérete

Érdemes erre kitérni? Nem, de muszáj: a zenészek etnikai hovatartozása nem befolyásolja az általuk játszott zene minőségét. Pont, ennyi. Tehát, ha valaki olyasféle szöveget nyomat, hogy nem hallgat magyar bandákat, mert azok szarok, akkor tudd, hogy 1. ez a vélemény szimplán rasszista; 2. eszement hülyeség is.

Perihelion, Svoid, Ygfan, Thy Catafalque, Arkhē, Nadir, Special Providence, Ørdøg: mind-mind olyan bandák, melyek nemzetközi szinten is kiemelkedőt alkotnak évről évre, lemezről lemezre. Ne a lustaságod vagy az érdektelenséged miatt menjenek el melletted a legjobb kortárs magyar metalbandák. Az se gond, ha nem ismered és nem is akarod megismerni őket, csak akkor tartózkodj a fenti kijelentésektől.

A másik vicces hozadéka ennek a dolognak az angol nyelv kizárólagos használata: a legmulatságosabb az, amikor egy feltörekvő magyar banda, akit a rokonságon és a közvetlen szomszédokon, no meg a fodrászon kívül egyelőre más nem ismer, a kétszáz Facebook-követővel rendelkező oldalán csak angolul hajlandó kommunikálni, de azt is hibásan. Az angol nyelvű dalszövegek használata és annak értelme külön cikk témája lehetne, de mindenki higgye el: sokkal jobb magyarul énekelni, mint rettenetesen ciki, értelmetlen és nyelvtani hibáktól hemzsegő angolságú szövegeket üvöltözni bele a világba. Ez egy külföldi kiadónál azonnali fekete pont, nem hogy piros.

1. Elitizmus

Ebben a pontban tulajdonképpen összegződnek a fenti jelenségek és összeáll a magyar metalszíntér egyik legtipikusabb karaktere: a tőrőlmetszett elitista. Legyen az a legsötétebb underground black metal vagy éppen a legújabb djentgrind-xilofoncore, mert az mindegy is. A lényeg, hogy egy szinte láthatatlan alalalstílus legismeretlenebb szcénájának totál ismeretlen bandáit kell isteníteni, de abból is maximum csak hármat, mert a többi már eladta magát.

Széles mosollyal lehet ilyenkor fikázni mindent és mindenkit, aki nem osztja a véleményedet: ha pedig valaki nem ismeri az általad választott zenekarokat, hosszú sóhajjal és alig leplezett szánakozással lehet kipréselni magadból a klaviatúrán, hogy na jó, szerencséd van, itt vagyok, figyelj! 

Magányos műfaj ez egyébként, mert rajtad kívül még legfeljebb tucatnyi metalfanatikus fog egyetérteni veled, de ahogy az az ilyen körökben lenni szokott, hamar összevesztek valami hülyeségen és máris megvan az újabb legfőbb ellenséged, akit jobban lehet utálni és osztani, mint Kalapács Józsit. Hát igen, így megy ez.

És hogy mi a tanulság? Na, az nincs. Talán csak annyi, hogy próbáld elfogadni a másik rockrajongó vagy zenész ízlését, véleményét és ha magadra ismernél a fenti ismertetőjegyek bármelyike alapján, akkor tarts önvizsgálatot. Mi is megtesszük, ígérjük. Kevesen vagyunk, ne rontsuk el egymás szórakozását.