Ismét egy monstre albumösszeállítást készítettünk a 2023-as év legjobb külföldi rock/metal anyagaiból, ahogy azt már a Rozsdagyár olvasói hosszú idő óta megszokhatták (tavalyi cikkünk ITT olvasható). Válogatnivalóból most sem volt hiány: számtalan kiváló stúdiólemez született és mi is szorgalmasak voltunk. Hagyományosan csak olyan korongok szerepelnek jelen listánkban, melyekről lapunk hasábjain kritikát közöltünk.
Az összeállítást végigpörgetve szembeötlő az, amit már több éve jelzünk: a metal egyre inkább fejnehézzé válik, azaz a hagyományos, dallamosabb hard rock / heavy metal zenekarok szép lassan eltűnnek a süllyesztőben és az extrém irányzatok veszik át a vezető szerepet. Cikkünkben is leginkább death, black, thrash, doom és stoner/sludge anyagok szerepelnek, nem véletlenül.
50. MARGARITA WITCH CULT - Margarita Witch Cult
A Margarita Witch Cult nevű sabbathista doom metal trió a legendás Black Sabbath szülővárosából, Anglia egyik legfontosabb ipari negyedeként számon tartott településéről, Birminghamből indult útjára. A kilencszámos, alig több mint félórás nagylemez fő vonzerejét a változatosság adja, ami, valljuk be, nem éppen a doom műfaj legfőbb ismertetőjele.A dalok nem csak a tempóváltások, de a dalszerzés szempontjából is jócskán kiemelkednek az átlagos doombandák produktumai közül (a teljes kritika ITT olvasható).
49. ALKALOID - Numen
A jelenlegi és volt Obscura-tagokból létrejött német progresszív death metal brigád, az Alkaloid mindig is a lovecraftiánus horrorral, a kozmológiával, illetve a sci-fivel foglalkozott dalszövegeiben és ez most sem változott. Az új korongon nyom nélkül tűnt el a '70-es/'80-as évek progresszív rockja, helyette jóval nagyobb hangsúlyt kapott a modern, gyakran kakofón death metal, a dzsessz beemelése, illetve a melódiák is jóval szerényebb mértékben képviseltetik magukat (a teljes kritika ITT olvasható).
48. PRONG - State Of Emergency
A Tommy Victor énekes-gitáros vezette, 1986-ban megalakult amerikai metalbanda, a Prong rendkívül érdekes pályát futott be: hardcore / crossover thrash / indusztriális és groove metal, nehéz lenne ezen stílusmegjelölések közül választani, ha jellemezni szeretnénk a New York-i bandát, mert mindez egyszerre van jelen a zenéjükben, de mégis ezer közül azonnal felismerhető a csapat. Pengeéles, száraz riffelés, Tommy Victor jellegzetes üvöltözése, szikár dobmunka, a ritmusra kihegyezett sodró lendület: mindez megtalálható friss korongjukon is (a teljes kritika ITT olvasható).
47. OLD FOREST - Sutwyke
Az új lemezen sokkal érezhetőbb a brit trió, az Old Forest azon törekvése, hogy visszanyúljon a '90-es évek első felének black metal robbanásához, habár most is ragaszkodnak azért a melódiákhoz és a jórészt középtempós építkezéshez. James Fogarty énekes leginkább tradicionális blackes károgásával dolgozik, a többszólamú tiszta vokálok éppen ezért esnek átkozottul kellemesen az adott kompozíciós csúcspontokon (a teljes kritika ITT olvasható).
46. WAR ORPHAN - Unite
A hardcore zenéket mindig is a minimalista stílus jellemezte, a War Orphan ezt még megfejeli azzal, hogy a lemezborítóikat sem éppen ismert grafikusokkal terveztetik meg, elég rá egy hatalmas W vagy az új albumon ez mellé még a bandanév, azt jóccakát. De jól van ez így, legalább nem árulnak zsákbamacskát. A durván huszonöt perces játékidő is sokatmondó, a tökös NYHC muzsika pedig nem váltja meg a világot, de nem is lő mellé vele a hallgató, hisz pontosan azt kapja, amire számít (a teljes kritika ITT olvasható).
45. ÅRABROT - Of Darkness And Light
A hiperenergikus, színpadon szó szerint el nem férő energia, agresszív, mégis könnyen fogyasztható és fülbemászó dalok, valamint az amerikai gótikus stílusú megjelenés mind jellemzői a norvég noise rock bandának. Fontos szerepet kap az albumon a nosztalgia: a korábbi évtizedek stílusai mai füllel teljesen élvezhető, egyáltalán nem ironikus módon jelennek meg a lemezen. Ha valaki szereti az amerikai gótikát, a noise rockot, vagy csak simán a sátán bajszát húzogató dalokat, annak garantáltan hetekre be fog ragadni a lejátszójába az új album (a teljes kritika ITT olvasható).
44. PANDER - Break The Oath
Most az, hogy egy holland csapat stoner metalt játszik, szerintem a legklisésebb, mégis legütősebb soha nem hallott poén. Ami rögtön nyilvánvalóvá vált az első két perc után, az az, hogy valamennyi doom hatásuk nekik is van, bár inkább a drone-os vonalról. Olyan atmoszférája van ennek a majdnem egy egész órának, hogy az nem igaz. Ehhez nagyban hozzájárul az énekes/gitáros pozíción lévő Meindert énekstílusa, mely kicsit merít az Ozzy-féle Sabbath-ból, de nem nevezném másolatnak (a teljes kritika ITT olvasható).
43. NERVOSA - Jailbreak
A 2010-ben Braziliából elstartolt, kizárólag hölgyekből álló thrash metal formáció, a Nervosa története meglehetősen viharosnak mondható: az alapító gitáros, Prika Amaral körül ugyanis oly mértékben cserélődnek a hangszeresek, hogy szerintem már ő maga sem tudná felsorolni, hogy hányan is játszottak pontosan a tizenhárom éve működő csapatában. Az új album azonban atom: a bő háromnegyed órába beleszuszakolt tizenhárom dal mindegyike méregerős thrash metalt lövell ki magából, a lemez úgy izzik, akár egy kohó (a teljes kritika ITT olvasható).
42. SAMMALE - Finno-Ugric
A finn zenész lemeze elejétől végéig az atmoszferikus black metal magasiskolája, olyan hangulati elemekkel átszőve, hogy szem nem marad szárazon. Egészen elképesztő, hogy egyetlen személyhez köthető az egész produkció: lehet, hogy dobgép meg hangminták segítségével lettek rögzítve a dalok, de akkor is. A gitárokon és az éneken kívül számos népi hangszer is felsorakozik itt, melyeknek rendkívül nagy a hozzáadott értékük (a teljes kritika ITT olvasható).
41. AUTOPSY - Ashes, Organs, Blood And Crypts
Az 1987 óta gyaluló egyesült államokbeli death metal horda, az Autopsy talán az egyetlen olyan banda a színtéren, amely úgy ötvözi a doomot és a halálmetalt, hogy szinte minden számukban megjelenik mindkét stílus. Olyan az egész, mintha a Cannibal Corpse és a Candlemass összejöttek volna egy kis örömzenélésre. A banda már a kezdetek óta ezen a csatornán kormányozza hajóját körbe-körbe, újra és újra. Nincs mellébeszélés, nincsenek újítások, kilengések, kísérletezgetések. Csak az alapokra vett nyers death metal és a szikár doom. Vérben tocsogó gusztustalan lemezborítók, illetve ezekhez szigorúan idomuló dalszövegek (a teljes kritika ITT olvasható).
40. TANKZILLA - Tankzilla
A holland stoner/punk banda nótáin végigszaladva az volt az első benyomásom, hogy a bandát akár RiffZillának is elnevezhették volna, persze nem azért, mert megnyerőbb benyomást keltenének vele, hanem mert mindegyik dalnak karakteres riffgerince van. Na meg olyan ritmusokban zajlik a muzsikálás, hogy rögtön egy másik kifejezés is megfogalmazódott a fejemben, méghozzá a rhythm and stoner (a teljes kritika ITT olvasható).
39. ASTRODEATH - Vol. II
Az ausztrál stoner metal brigád, az Astrodeath persze nem egy slágergyár, ahhoz ők túlságosan kemények meg egy kissé elvontak is egyben. Az énekes óriási dallamai bár elsöprőek, nem egy könnyedén dúdolható fajta, amit képvisel. A ritmusok, riffek stb. pedig tökéletes szimbiózisban állnak Tim Lancken frontember lehengerlő teljesítményével. Rendkívül masszív felépítésűek a dalok, mennydörgő, testes dobokkal, vastag riffekkel vannak kikövezve. És persze egyetlen átlagos darab sincs a lemezen, mindegyik istenkirály (a teljes kritika ITT olvasható).
38. BIZARREKULT - Den Tapte Krigen
A műfaj kezdete óta a black metalt magányos farkasok uralják. Olyan egyének, akik elmossák a lángelmék és az őrültek közötti határokat, magányosan és akaratlagos bezártságban alkotva. A Bizarrekult szintén egy szólóprojekt, mely mögött a multihangszeres Roman V áll. A közel háromnegyed órás lemez mindenfajta töltelék és üresjárat nélkül könnyedén lepörög. Dallamai és melódiái révén nem érződik rajta a black metal könyörtelensége, pedig tetten érhető a zordság és a keménység. Könnyen emészthető, de mégsem egyszerű album (a teljes kritika ITT olvasható).
37. LÜGER - Revelations Of The Sacred Skull
A végtelenségig lehetne vitatkozni azon, hogy a 2013-ban elstartolt kanadai heavy/doom/hard rock formáció, a Lüger csupán egy Motörhead/Trouble-klón vagy ennél azért jóval több. Az mindenesetre tény, hogy hallottam már ennél eredetibb muzsikát is, valóban kirajzolódik más bandák textúrája a Lüger munkásságából. Van bennük viszont valami hihetetlenül vonzó: például az, hogy ezeket a hasonlóságokat szinte másodpercek alatt feledtetik velünk, mert egész egyszerűen úgy dagad a dalírói vénájuk, mint Schwarzenegger bicepsze fénykorában (a teljes kritika ITT olvasható).
36. NEXORUM - Tongue Of Thorns
A norvég Nexorum inkább tekinthető black-death keveréknek, de főleg a death része a hangsúlyos, a black metal inkább mint hangulatfokozó elem van jelen. A zenészek teljesítménye abszolút profizmus. Hallani, hogy komoly dalírási folyamatok zajlottak a háttérben. Aminek direktnek és zsigerinek kell lennie, az direkt és zsigeri, de ott van mögötte a kompozíció és a dalszerzői tehetség, úgyhogy minden kirakósdarab tökéletesen illeszkedik (a teljes kritika ITT olvasható).
35. DUNE PILOT - Magnetic
Úgy látszik, nem csak a kaliforniai sivatag homokdűnéin átívelő látvány- és érzésvilág együttes hatása termel ki autentikus stoner rock lemezeket, Németországban is vannak, akik tűpontosan megidézik ezt az atmoszférát. Tagadhatatlan azonban, hogy ehhez a hatásaikként szolgáló bandák munkásságának alapos tanulmányozása is szükségeltetett. A félméteres müncheni hótakaró bár nem éppen az effajta zenék vizuális kiegészítőjeként szolgál, a bajor stoner rockerek korongja azért becsempész egy kis sivatagi hangulatot a németországi otthonokba, ahogy a mieinkbe is (a teljes kritika ITT olvasható).
34. HOST - IX
A Host lényegében két ember, a Paradise Lost gitárosának (Greg Mackintosh) és énekesének (Nick Holmes) az agyszüleménye. Az egésznek nem titkolt célja a Lost '97-től 2002-ig tartó korszakának a megidézése, de nem az anyabanda keretei között. Az egész albumra jellemző egyfajta, csak a darkwave zenékre jellemző letisztultság. A dalok remekül vannak megírva. Fogósak, slágeresek, de csak annyira, hogy még pont nem esnek bele a túl populáris ligába (a teljes kritika ITT olvasható).
33. BOTTOMLESS - The Banishing
Az olasz doom metal bandában szinte szétrobban a dalírói véna: fontos kiemelni, hogy tőlük nem fogunk újrahasznosított Sabbath-témákat hallani. Nagy szó ez manapság, amikor a plagizáció szinte teljesen átrajzolta a határokat. A lecke tehát fel van adva, nincs könnyű dolga a zenekaroknak. A Bottomless sikeresen vette az akadályokat, mondhatni, nem sodorta el az ár. Ahogy Giorgio Trombino énekes-gitáros keze alól felsírnak a szívszaggató, keserédes harmóniák, párosulva andalító énektémáival, az maga a nagybetűs doom. Az album abszolút dallamorientált, a bitang riffeket és a komorabb tónusú gitárokat ellensúlyozó melódiák szép számmal képviseltetik magukat a lemezen (a teljes kritika ITT olvasható).
32. OVERKILL - Scorched
Tíz tétel bő ötven percben: már itt látszik, hogy az amerikai thrash metal banda, az Overkill végre tényleg lemetszette azokat a feleslegeket, melyek rendszeresen kitöltik a dalaikat. Feszes, kicentizett zúzás található itt, ráadásul az a düh és agresszió, mely mindig is Bobby Ellsworth süvöltésének jellemzője volt, itt hatványozottan jelen van. Tényleg elképesztő az, amit ez a hatvannégy éves frontember produkál: tudom, sokan miatta nem szeretik a bandát, de olyan energia feszíti, melyet nagyítóval, helyesebben EKG-val és vérnyomásmérővel sem találnánk a fiatalabb generációban (a teljes kritika ITT olvasható).
31. MAN MUST DIE - The Pain Behind It All
A 2002-ben elstartolt egyesült királyságbeli Man Must Die technikás death metalként van feltüntetve a legtöbb forrásban: az együttes az extrém metal keretein belül alkot, nem vitás, death metalnak ellenben nem nevezném őket. Viszont a hangszeres játék az valóban technikás, rendesen megtornáztatják a végtagjaikat a srácok. A zene magas minőségén túl elmondható, hogy rendkívül változatos darabokkal van dolgunk, egyáltalán nem folynak egybe, mindegyikük szinte teljesen más karakter (a teljes kritika ITT olvasható).
30. WITCHTHROAT SERPENT - Trove Of Oddities At The Devil's Driveway
Rutinos doomszterek nem lepődnek meg azon, hogy a francia brigád új lemezén mindössze hat darab csigatempóban fogant szerzeményt találnak, melynek játékideje negyvenkét perc. A ráérősen adagolt dalok alapja minden esetben egy fogós, szuggesztív riff, mely úgy hat egy doomrajongóra, mint valami drog: az orránál fogva vezeti a hallgatót, teljesen megbabonáz. A csapat most először rögzített úgy nagylemezt, hogy egyenesen szalagra mentek a felvételek, semmi digitális technológia, melyet hangsúlyosan ki is emelnek (a teljes kritika ITT olvasható).
29. IMMORTAL - War Against All
A norvég black metal banda, az Immortal főnöke, Demonaz barátunk nagyon komolyan vette a feladatot. Nagyon: és ebben semmi túlzás nincs. bitang, állat borító, fémes, szikár, mégis telt hangzás (rendesen szól a basszusgitár is, van mélysége a daloknak), kiváló és rendesen megdörrenő dobmunka, azaz ez nagyon is rendben van. A tartalom pedig túlzás nélkül remek: érzésem szerint simán beilleszthető lenne a "Damned In Black" és "Sons Of Northern Darkness" közé (a teljes kritika ITT olvasható).
28. CARNIFEX - Necromanteum
Aki követte az amerikai deathcore csapatot az elmúlt hét évben, azt hatalmas meglepetések nem fogják érni, amikor elkezdi hallgatni az albumot, illetve talán mégis. Ami már az első pillanatban leesik, az az, hogy sokkal death metalosabb az összkép, mint korábban. Az tény, hogy a deathcore-t eddig is magas szinten űzték, de végre a "Slow Death" anyaggal behozott extra elemek is maximálisan a helyükre kerültek, és remek arányban használják őket. Úgy fogalmaznék, hogy összeállt a 33% deathcore, 33% death metal, 33% szimfonikus black metal. A kimaradó 1% a személyes varázs (a teljes kritika ITT olvasható).
27. HIPPIE DEATH CULT - Helichrysum
A 2017-ben elstartolt egyesült államokbeli stoner/doom formáció, a Hippie Death Cult soraiban lényeges változások történtek a két évvel ezelőtt kiadott "Circle Of Days" című lemezüket követően: visszatért a doomosabb, riffcentrikus jelleg, mely elődje idején egy kissé a háttérbe lett szorítva. Távozott a csapatból Ben Jackson énekes-szintis, akinek játéka, egyedi hangszíne meghatározó eleme volt a Hippie Death Cult arculatának, valamint Ryan Moore dobos, aki szintén fajsúlyos pillérként szolgált. Az énekesi feladatokat a basszusgitáros hölgy, Laura Phillips vette át, a dobok mögé pedig a Robots Of The Ancient World ütőse, Harry Silvers ült be (a teljes kritika ITT olvasható).
26. STELLAR CIRCUITS - Sight To Sound
Az amerikai kvartett új lemeze ugyanis olyan érzékenységgel keveri a progresszív metal legjobb összetevőit, amilyennel ritkán találkozni: hangzásuk egyszerre tud egyedien karakteres, könnyen fogyasztható, de mégis tartalmas maradni. Zenéjük fő pillérei: mollos, fülbemászó dallamok, nyughatatlanul technikás hangszerek, csontig hatoló, hamisítatlan metalcore screamek, és magukkal ragadó riffek. Ezeket ötvözik homogénen az új lemez teljes hosszán (a teljes kritika ITT olvasható).
25. GRIEF SYMPOSIUM - ... In The Absence Of Light
A brit banda lemeze egyfajta visszatekintés a kilencvenes évekbe, olyan csapatok szellemisége tükröződik vissza a szerzeményekből, mint a My Dying Bride, az Anathema vagy a Tiamat, ugyanakkor felvonultat modernebb ízeket is, nem pusztán a nosztalgia jegyében íródott. Aki a kilencvenes évek doom/death bandáit részesíti előnyben, de nem veti meg a modernebb ízeket sem, annak kellemes perceket okozhat a Grief Symposium bemutatkozó albuma (a teljes kritika ITT olvasható).
24. CONDENADOS - El Camino De La Serpiente
A chilei heavy/doom metal formáció, a 2005-ben megalakult Condenados a spanyol nyelvet választotta, azon keresztül jut el a rajongókhoz az üzenet, és hát megmondom őszintén, ehhez a muzsikához nagyon is passzol. Ahogy az Introducción című felvezető után felcsendül a hangszórókból a hidegrázós dallamokkal operáló Alma Podrida, ahogy összefonódnak a zseniálisan elővezetett heavy/doom témák a spanyolul előadott énekdallamokkal, az valami éteri (a teljes kritika ITT olvasható).
23. MÉLANCOLIA - HissThroughRottenTeeth
A metalcore, hardcore és deathcore színtéren fellendülő Ausztrália legújabb üdvöskéje a Melbourne-i kvartett, a Mélancolia, akik erősen deathcore-ihletésű muzsikájukat keverik indusztriális és nu metal elemekkel. Nincs értelme a dalokat külön elemezni, mindegyik egy kíméletlen úthenger, de ugyanakkor mindegyikben megbújik valami kis finomság, jelezvén, hogy a srácok tudják, mit csinálnak és teljesen eltökéltek, hogy rájuk bizony emlékezni kell. A számlista jól átgondolt, az elejétől a végéig kellemes az utazás. Feszültséget, hangulatot és rettegést teremt, és soha nem hagyja unatkozni a hallgatót (a teljes kritika ITT olvasható).
22. CARNATION - Cursed Mortality
A 2013-ban hangszert ragadó belga death metal horda, a Carnation saját ízvilággal is rendelkezik, olyannal, amely csakis rájuk jellemző, ezáltal pedig könnyedén beazonosíthatóak. Nem lehet panasz sem a hangzásra, sem pedig a zenészek teljesítményére. Az olajozott dob-basszus tengely megbízhatósága, a gitárosok szólómunkája, az énekes brutál hörgése pedig továbbra is meghatározó elemei a csapat arculatának (a teljes kritika ITT olvasható).
21. PRIMORDIAL - How It Ends
A nemzetükért, a szabadságért, a függetlenségért küzdő harcosok és hősök a főszereplői a Primordial új lemezének, akik a történelmen átnyúlva teszik föl mindannyiunk számára azokat a kérdéseket, melyeket gyakran a mai generációk már értelmezni sem tudnak, pláne nem hajlandók. Van bátorságunk és erőnk harcolni, kiállni akár a tömegekkel szemben is? Lázadni, küzdeni saját értékeinkért, családunkért, hazánkért? A lázadás, a harc természetesen nyomot hagyott a zenén is: szigorúbbak, töményebbek, gyorsabbak a nóták, de az a romantikus szomorúság és lemondás, amely mindig is jellemezte az ír pagan metal bandát, az most is megvan (a teljes kritika ITT olvasható).
20. KATAKLYSM - Goliath
A kanadai death metal brigád új lemeze pokolian intenzív és energikus. Tipikusan az a fajta tőrőlmetszett halálfém anyag, mely annak ellenére kegyetlenül súlyos, hogy közben elég komplex és nem mellőzi a dallamosabb megoldásokat sem. Tény, ezeket nem viszi túlzásba. Ez egy remekül kitalált korong, melyen egy pillanatra nem hallatszik, hogy fáradna a zenekar. Tipikusan az a fajta album, mely a fiatalabb csapatoknak tök jó követendő példa lenne. A Kataklysm egyszerűen olyan per pillanat, mintha nem öregednének (a teljes kritika ITT olvasható).
19. HELFRÓ - Tálgröf
Az izlandi csapat 2020-as debütalbumán a mérleg nyelve még a black metal felé billent, az új anyag azonban már több olyan elemet tartalmaz, mely egyfajta hidat képez a halálmetal és a feketefém között. Az északi bandákra jellemző fagyos, éjsötét atmoszféra lengi körül az összes nótát, a durván harminchat perces korong minden egyes pillanata rendkívül nyomasztó, setét, mint a kénköves pokol talaját beborító szurok (a teljes kritika ITT olvasható).
18. OUTER HEAVEN - Infinite Psychic Depths
Az amerikai csapat tipikusan azt a fajta bőrlenyúzós, fejletépős masszív death metalt játssza, melyre én személy szerint bármikor képes vagyok gyorsulni. Elvileg a zenei fegyverarzenáljuk tartalmaz hardcore-elemeket is, viszont ezt a nagyon ritkán előforduló HC-s beordibáláson kívűl nagyjából semmi sem legitimizálja. Maga a lemez egy mészárlás, abból is legjobb fajta. Lényegében végig klasszikus iskolára épülő death metalt tartalmaz ez a kicsit több mint háromnegyed óra (a teljes kritika ITT olvasható).
17. SHINING - Shining
Ez a lemez semmivel sem nyújt kevesebbet, mint amit eddig megszokhattunk a svéd Shiningtól. Amikor egy zenekar magáról nevez el egy albumot, annak mindig van egyfajta ars poetica-szerű jellege, egyfajta öndefiníció. Jelentem, ez is maradéktalanul érvényesül. Ha nem is feltétlenül arról van szó, hogy ezzel az albummal tökéletesen összefoglalná a Shining az eddigi évtizedeket, azért mindenképpen hibátlan körkép a black metal zenekarról (a teljes kritika ITT olvasható).
16. MARDUK - Memento Mori
A "Memento Mori" nagyon konzisztensen összerakott, konkrét létjogosultsággal rendelkező lemez, mely bár nem tartalmaz túl nagy újdonságokat, de a már meglevő és korábban már sokszor bevetett Marduk-arzenált fejlesztette tökélyre. Mindezt tette úgy, hogy egy olyan masszív retro-hangulat árad az egészből, hogy az eszméletlen.Egy ízig-vérig velős black metal anyag, melyre tényleg rá lehet sütni, hogyha jellemzeni akarnám nagy általánosságban a svéd csapat zenéjét, akkor ezt ajánlanám meghallgatásra (a teljes kritika ITT olvasható).
15. WITHIN TEMPTATION - Bleed Out
A holland Within Temptation bebizonyította, hogy a szimfonikus metal után is van élet, de még milyen! Mertek újítani, mertek kísérletezni, az üstbe dobált ötletekből pedig egy igen erős lemez született, és ez valljuk be, nem mindenkinek jött össze, aki hasonló lépésre szánta el magát. A kiadvány méltó folytatása a "Resist"-nek, hiszen megvan benne a profizmus, a remek produceri munka, a szerzemények pedig nemcsak az újítást, hanem egyszerűségük és popos hatásuk ellenére az érettséget is tükrözik (a teljes kritika ITT olvasható).
14. OBITUARY - Dying Of Everything
Az amerikai Obituary mindig is a groove-ról és a húzásról szólt, hasonlóan a Six Feet Under produkciójához: itt mutatóban sincsenek földöntúli, technikás szólók, disszonáns riffelés és pszichedelikus kikacsintás. Ez egy keménykötésű, semmivel sem tréfáló Obituary-lemez lett: igazi régisulis death metal anyag, vérprofi iparági veteránok által előadva. Ha valakinek ettől sem jönne meg az étvágya hozzá, akkor ott bizony már semmi sem segíthet. Brutális anyag: más mint elődje, de annál egy hajszálnyival sem gyengébb (a teljes kritika ITT olvasható).
13. DYING FETUS - Make Them Beg For Death
Az amerikai Dying Fetus most is kifogástalan munkát végzett zenészi oldalról nézve. Nem találták fel újra magukat, csak továbbra is ugyanazt az ultratechnikás, de közben zsigeri death metalt játsszák, amit eddig is. Ami talán újdonság, az az, hogy a gitáros John Gallagher hangja talán most artikuláltabb, jobban érthető, mint eddig. Mondjuk, aki nincs kibékülve a masszív hörgéssel úgy alapból, annak ez így mindegy is lesz, de nekem azért simogatta a dobhártyámat rendesen (a teljes kritika ITT olvasható).
12. IN FLAMES - Foregone
Érzésem szerint a svéd In Flames megvalósította azt, amiben már csak nagyon kevesen reménykedtek. A "Foregone" képében egy olyan lemez érkezett, mely megmutatja minden kétkedőnek vagy a bandáról titkon már lemondó rajongónak, hogy a svédeknek még mindig a kisujjában van a stílus. A "Foregone" kifejezetten jól sikerült, tele remek dallamokkal, igazi melo-death csemegékkel. Nagyon bízom benne, hogy az In Flames újra kedvet kapott az általa (is) létrehozott vonalhoz (a teljes kritika ITT olvasható).
11. SLEEP TOKEN - Take Me Back To Eden
Mi is a stílusa a britek lemezének? Gyerekcsináló metal? Djent? Pop? A fenti közül mindegyik. A „Take Me Back To Eden” egyértelműem a metalból építkezik: van itt bőven basszusgitár csattogás, üvöltések, hatalmas rockballadák, minden, amit egy modern metal rajongó szívesen lát maga előtt. Ahol a lemez mégis elveszíti ezeket a rajongókat, az az album többi része, ugyanis a korong legnagyobb százalékát nem ezek teszik ki, hanem a lassú tempós, kifejezetten modern pop-, sőt, trapelemeket tartalmazó dalok (a teljes kritika ITT olvasható).
10. CANNIBAL CORPSE - Chaos Horrific
Összességében a "Chaos Horrific" 100%-ig klasszikus, rostos Cannibal Corpse-anyag lett. Továbbra is megdöbbentő energia árad a társaságból. Corpsegrinder hangján egyszerűen nem érezni az éveket. A dobok mögött Paul Mazurkiewicz játéka továbbra is párját ritkítóan intenzív, pedig ő is közelebb van a hatvanhoz, mint a negyvenhez. Alex Webster most talán nem volt annyira előtérbe tolva, mint az utolsó két-három alkalommal, de a basszus továbbra is egyértelműen a zene lelke. A gitáros duónk, Erik Rutan és Rob Barrett meg olyan szinten összeérett az évek alatt, mintha már évtizedek óta együtt darabolnának (a teljes kritika ITT olvasható).
9. SYLOSIS - A Sign Of Things To Come
A technikás thrash metalt játszó brit Sylosisnak egy feszes, finomra csiszolt, mégis himnikus lemezt sikerült összehoznia, amely kombinálja a láncfűrészes gitárokat, a mesterien kidolgozott riffeket és a legjobb éneket, melyet Middleton valaha produkált. A lemez megírásakor Middleton olyan klasszikus albumok hallgatását említette, mint a "Far Beyond Driven", a "Black Album" és az "Iowa". Abszolút érezhető is, hogy valami nagyszabásút képzelt el és összevetve az eddigi Sylosis-diszkgráfiával valóban ilyen hatású lett a végeredmény (a teljes kritika ITT olvasható).
8. KVELERTAK - Endling
Egyetlen tétel sem található itt, melyet gyengébbnek vagy haloványabbnak érezhetnénk: a norvégok hihetetlen dallamérzékkel támadnak és ez az ige nem véletlen. Végre újra itt van az a tökös, kompromisszummentes düh és energia, mely az első két lemezt jellemezte. Nincs semmi kimódoltság, túlgondolás, mint a 2016-os korongjuk esetében, hanem a Kvelertak szépen és kíméletlenül legyilkolja a hallójáratainkat ezalatt a bő ötven perc alatt (a teljes kritika ITT olvasható).
7. CATTLE DECAPITATION - Terrasite
Az amerikai grindcore/ death metal csapat, a Cattle Decapitation most kevésbé technikás és inkább a direkt agresszió játszik, de ez még így is a megszokott színvonal. Ráadásul most mintha változatosabb lenne az összkép, mint általában. Továbbra sem dőlnek az akusztikus vagy neoklasszikus témák, de most szerintem konkrét irány volt a progresszivitás a dalírás során. Egy death metal rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott albumot tett le az asztalra a Cattle Decap (a teljes kritika ITT olvasható).
6. BARONESS - Stone
Nagyságrendekkel összeszedettebb és kihegyezettebb, rockosabb lett a "Stone", mint két elődje: a Mastodon-jellegű sludge-riffelés és a '70-es évek klasszikus, folkos hard rockjának elegye zseniális és nagyon remélem, hogy az amerikai Baroness mozdonya végre a helyes vágányra állt. Bár a zenekarvezető John Baizley mindig híres volt az állandó kísérletezgetésről és a változás kereséséről, illetve arról, hogy sosem akart két ugyanolyan lemezt elkészíteni, a friss korong új iránya számomra óriási pozitív meglepetés: két korábbi anyaguk után már nem sok bizodalmam volt az együttesben, de a "Stone" tényleg kiváló lett (a teljes kritika ITT olvasható).
5. KATATONIA - Sky Void Of Stars
A svédek új anyagának iránya egyértelműen visszakanyarodás ahhoz a csapat aranyérájához, illetve annak hangzásához. Nyoma sincs itt már popos elektronikának vagy akusztikus-lebegtetős elborulásoknak: a gitár visszaszerezte régóta elveszettnek hitt helyét a Katatonia világában. Bivalyerős és gyakori szólók, vaskos riffek, helyenként doomos témák és súly: mindez természetesen ismét a svédek mércéjével mérve, hiszen a frontember álmodozósan melankolikus hangja szárnyal végig a dalokban, ismét hozva azokat a varázslatos dallamokat, azonnal tapadó refréneket, melyeket régóta hiányoltam a szerzeményeikből (a teljes kritika ITT olvasható).
4. SCAR SYMMETRY - The Singularity (Phase I – Neohumanity)
A svéd csapat alapvetően death metalt játszik, de ehhez hozzáadja az ABBA fémjelezte dallamvilágot és slágerérzékenységet, a klasszikus göteborgi melo-deathet, az Evergrey progresszív metalját és atmoszféráját, a Malmsteen-ihlette neoklasszikus gitármeneteket, illetve akár még a black metal megoldásait is. Mindez pedig - az eltérő hatások ellenére - tényleg egységes egésszé áll össze és azonnal felismerhetővé válik a Scar Symmetry zenei világa (a teljes kritika ITT olvasható).
3. ... AND OCEANS - As In Gardens, So In Tombs
A finn banda új albuma megint egy kissé más irányt vett, mint az elődje: melodikusabb az összkép, könnyebben befogadhatóak a szerzemények. A „Cosmic World Mother” tüskés, morcos éle után most nagyívű, monumentális feketefém tárul elénk az új korongon. A kifinomult hangszeres játék köré fonódó szimfonikus betétek rendkívüli módon összepasszolnak a feketefémmel, ritka, amikor egy zenekar ennyire eltalálja az arányokat (a teljes kritika ITT olvasható).
2. ENSLAVED - Heimdal
A norvég progresszív black metal banda a zenéjében annyi hatást olvasztott már össze, hogy tulajdonképpen lehetetlen (és talán felesleges is) lenne számba venni azt: legutóbbi lemezükön a krautrock is helyet kapott a ma már hagyománynak nevezhető prog/pszichedelikus rock mellett. Mégis, mindezek ellenére ezer közül is felismerhető, hogy ez bizony Enslaved: a rengeteg összetevő alapja mindig is a feketefém volt, ennek talapzatán gyúrják ki a skandinávok rendre stúdióanyagaikat, melyek önálló világokat alkotnak és egy-egy darabját mutatják meg az északi mitológia kirakósának (a teljes kritika ITT olvasható).
1. ORBIT CULTURE - Descent
A "Descent" minden tekintetben egységes lemez, mind atmoszférában, mind felépítésben, mind pedig dalok tekintetében. Persze megkéri az időt a hallgatásra, később jönnek elő a finomságok és könnyen lehet, hogy amelyik dalon elsőre csak átsiklottunk, később érik be és válik favorittá. Érződik a fejlődés és az irány a korábbi dolgaikhoz képest. A svéd csapat most sem okozott csalódást és egy tökéletes lemezt pakoltak le az asztalra (a teljes kritika ITT olvasható).
