"One More Light" avagy érdekel-e minket, ha még egy fény kihuny? Több mint fél év telt el az album megjelenése és Chester Bennington elhunyta óta, mely a 2017-es év egyik, ha nem a legmegdöbbentőbb halálesete volt a zene világában. Chester, mint frontember, dalszerző és barát halála egyaránt be nem gyógyuló sebet hagy a zenekaron, mely soha többé nem lesz ugyanolyan. Vajon a Linkin Park hetedik lemeze előrevetítette-e ezt a tragédiát? Nézzük meg Chester utolsó dalait, amelyeket a világnak adott (A haláláról itt olvashattok bővebben).
Az első dal a lemezről a februárban megjelenő Heavy (Nehéz) felrobbantotta az internetet. A nóta a címe ellenére meg sem közelíti a Linkin Park korai műveiből ismert keménységet. Tiszta, kitartott hangzásokból épül, melyet egy szinte minden popdalra jellemző egyszerű ritmus kísér. Chester hangja is váratlanul lágy, egyenesen kevésnek érezhető. A tétel „pop” voltára még a női vendégénekes, Kiiara is rátesz egy lapáttal, aki jól, de közel sem kiemelkedően énekel. Ha popszerzeménynek mondjuk, meglepően tapasztalhatjuk, hogy igen nyomasztó a hangvétele. Ugyanakkor egyeseket inkább a motiváló, felemelő oldala fogja meg a dalnak. Közéjük tartozom én is, érdemes megtalálni ezt a felületet.
A Heavy ezentúl tökéletes metonímiája a lemeznek, mivel hasonlóan vegyes kritikát kapott, mint a "One More Light" maga. Sokan védik a zenekart, de még többen úgy néznek rá, mint amelyik végleg kisiklott a pályájáról. A Linkin Park ezzel a koronggal teljes mértékben hátat fordított a keményebb rocknak, metalnak. Minden dal a pop műfajba sorolandó. Elméletben a csapat többféle műfajból próbált elemeket ötvözni, többféle dolgot próbáltak ki, ami nem is lenne meglepetés tőlük, hiszen már a első lemezükön a "Hybrid Theoryn" is egyaránt megjelent a metal, a rap, a techno és a pop is, de ehelyett inkább lett egyhangú, mint forradalmi.
Visszatekintve a "Meteorára", a "Hunting Partyra" vagy még akár az "A Thousand Suns"-ra is, kimondhatjuk, hogy mindegyik lemeznek megvolt az egyénisége. Sajnos a "One More Light" beleolvad a napjainkban igen népszerű popáradatba, szürkének tűnik a többi Park album mellett. Karakterisztikus elemek hiányoznak a felvételről. Egy dalban sem hallható Chester screamelése, mindazok ellenére, hogy a Given Up című dalban a világtörténelem egyik leghosszabb screamjével büszkélkedhet. Gitárriffekből olyan mértékben hiány van, hogy az egyesek számára már fájhat. Természetesen a gitár továbbra is helyet kap a dalokban, de az effektek és az ének uralják a hangzást.
Ez nagy részben annak tulajdonítható, hogy a felvételhez legkorábban az éneksávok készültek el, amelyek továbbra is Linkin Parkhoz méltóak. Sőt még nagyobb súlyt kapnak, mint a korábbi művekben. Mike Shinoda egyaránt ott van, mint második fő énekes és mint rapper, de sajnos az utóbbi csak a Good Goodbye című dalban hallható. Tetézi ezt, hogy Mike helyett a dal legtöbb rap részét Pusha T és Stormzy viszik el. Meg kell jegyeznem, hogy a "Hunting Partyra" felkért vendégzenészek, mint például a System Of A Down gitárosa, Daron Malakian, sokkal jobb választásnak bizonyultak, mint a mostaniak.
Miért is érdemes mégis megismerni ezt a lemezt? Bármennyire is poposak a dalok, a zenekarnak nem az volt a célja, hogy még népszerűbb legyen és még több pénzt szerezzen. Hiszen az adott trendet nem lehet eltalálni olyan dalokkal, melyek akár az album megjelenése előtt egy-másfél évvel készültek. A Linkin Park nótái pont azért tudnak működni, és annyi embert megszólítani, mert a zenészek a saját tapasztalataikat és érzelmeiket a lehető legkifejezőbben formálják meg, és nem csak az orrunk elé tolják az érzést, hanem összetett jelentést társítanak hozzá a szöveggel és zenével egyaránt.
Első ránézésre az album jellegtelennek és szürkének tűnhet, elmélyülve benne meglepődik az ember, mert a dalok jobban összefüggenek, mint bármelyik előző korongon. Egy érzésből indul ki mindegyik, mely nehezen írható le egy szóval. Egyedüllét, bánat, az ezektől való félelem, a lét megkérdőjelezése, a küzdelem és az örök határvonal, mely az élet és a feladás között húzódik. Lehetetlen találkozni olyan popdalokkal, melyek ezeket a témákat és ilyen mélységükben próbálják meg feldolgozni.
Köztudott, hogy Chester Bennington tinédzserkora óta küzdött alkoholizmussal és depresszióval, melyektől az évek során sem tudott megszabadulni. A kezdetektől megtalálható Chester sötétebbik énje a dalokban, melyet ő „sötét utazónak" nevezett. Ez most a "One More Light" albumon eluralkodott. A tíz dalból szinte az összes Chester küzdelmét dolgozza fel az „utazójával”. A tragikus nyári történtektől nem lehet elvonatkoztatni, az öngyilkosságot figyelembe véve, a dalcímek magukért beszélnek.
A lemez első dala a Nobody Can Save Me (Senki sem menthet meg), majd az azt követők, a Battle Symphony (Csataszimfónia), a Halfway Right (Félig igaz) és a Talking To Myself (Magamhoz beszélek) is sokat elárulnak az énekes lelkivilágáról. Utóbbi a Good Goodbye-jal (Jó búcsú) együtt fontos része a műfajváltás kifejezésének. Alátámasztja ezt a Talking To Myself „I can yell, but (…) I’m just talking to myself” (Kiálthatnék, de csak magamhoz beszélek) sora. Ez azt mutatja, hogy a belső vívódásra nem sikerült megoldást találni a metalos, screamelős önkifejezéssel, ezért volt szükséges a változtatás. Screamelhetne, de minek. Az Invisible és a Sorry For Now, melyeket Mike énekel, megmutatja a két énekes kapcsolatát. Chestert saját elmondása szerint Mike hozta vissza többször is az életbe. Ezek a dalok továbbra is a frontember küzdelmét mutatják be egy másik nézőpontból, amit a korábbi dalokban nem tapasztalhattunk.
A kilencedik dal a One More Light. A Linkin Park történetében nem neveztek el még albumot egyik daláról sem. A „még egy fénynek” olyan jelentése van, mintha valami véget érne. A eddigi fényeket, hibrid teóriát, meteorát, az éjfél előtti perceket, ezer napot, élő dolgokat és vadász csapatot kiegészíti most még egy fény. De ez az utolsó. Ezt a jelentést erősíti a borító is, mely az alagút végén lévő fényre emlékeztet. Az örök tengeren túl ott van az új világ. Chester énekét ebben a dalban, a többitől eltérően jól kivehető akusztikus gitárdallam kíséri, emlékeztethet minket a The Messengerre. ÉS a refrén. „Who cares if one more light goes out? Well I do.” (Kit érdekel, ha még egy fény kihuny? Hát engem igen.) Chester felteszi a kérdést. Számít-e nekünk, ha elmegy közölünk? A kérdés az egyénére is vonatkozik az albummal együtt. Fontos-e számunkra Chester és a Linkin Park maga?
Az album utolsó dala, a Sharp Edges (Éles élek), az egyetlen, amely túllép a fájdalmon és a belső vívódásokon, elfogadja azokat. A dal refrénjében visszatérő sor „what doesn’t kill us, makes us stronger” (ami nem öl, meg az erősebbé tesz) pontosan ezt mutatja. Az ember azt hinné, hogy a fájdalmak ellenére Chesternek sikerült meglátnia az élet pozitív oldalát, és abba kapaszkodnia. Sajnos nem így történt. A többség nem veszi észre a lemezben rejlő értékeket. A Linkin Parknak mindig is a metaforikus jelentéseiben rejlett az ereje, kár a kemény zúzást várni tőlük, annál sokkal többet adnak, ha valaki hajlandó ezt észrevenni.
7,5/10
