Érdekes módon a stoner/sludge metal a nemzetközi underground színtér egyik legvirulensebb és legéletképesebb szcénájává nőtte ki magát, gyakran az abban alkotó csapatok teljesítményétől függetlenül. A stílus egzotikumát elsősorban annak úgymond menősége (a különböző tudatmódosítók propagálása és használata, az általában okkult külsőségek és tematika), no meg a zenei gyökereket meghatározó alapbanda, a Black Sabbath megkérdőjelezhetetlen tekintélye adja. Természetesen itt is akad rengeteg kutyaütő meg trendmajmoló csapat, azonban a dél-kaliforniai Fu Manchu más: február 9-én jelent meg tizenkettedik soralbumuk "Clone Of The Universe" címmel saját, At The Dojo elnevezésű kiadójuk gondozásában és a brigád mer újat mutatni, mármint az adott kereteken belül.
A Fu Manchu egyértelműen Scott Hill énekes-gitáros bandája, ezt kár lenne tagadni: az elmúlt bő három évtized során rengeteg zenész fordult meg a csapatban, de az állandó tag és dalszerző egyértelműen Hill, bár a mostani felállás is tizenhét év óta tolja együtt. A zenekart a frontember még 1985-ben alakította meg Virulence néven és akkoriban hardcore punkban utaztak, ki is jött egy lemezük 1990-ben. Ekkor vették fel jelenlegi nevüket és lett Hill egyben az együttes énekese is.
1994-ben aztán kiadták - már Fu Manchuként - bemutatkozó lemezüket és onnantól kezdve gyakorlatilag kétévente jelentkeztek új anyaggal. Ez a termelékenység azonban a közelmúltban jelentősen lelassult: 2009 óta a "Clone Of The Universe" mindösszesen csak a második korongjuk, igaz, ebben valószínűleg közrejátszhatott, hogy időközben otthagyták a Century Mediát és megalakították saját kiadójukat, mely előző, 2014-es albumukat is gondozta.
A csapat tulajdonképpen a stoner rock/metal prototípusa vagy éppen kvintesszenciája, ha úgy tetszik. Ha teljesen ismeretlenül közelítenél a stílushoz és kíváncsi lennél rá, hogy mi fán is terem ez a zene, akkor jó eséllyel tíz rajongóból vagy nyolc azonnal a Fu Manchu nevét hozná fel referenciaként. Korántsem a többi hasonszőrű bandával szembeni tiszteletlenségképpen, de ha hallottál már két-három Fu Manchu korongot, akkor tulajdonképpen meg is ismerted a stoner rock lényegét: a többi már csak hab a tortán, afféle érdekesség.
Minden itt van a "Clone Of The Universe" lemezen is, amitől stoner a stoner: porszívóként búgó-zúgó gitárok és basszusgitárok, a hetvenes években gyökerező ősrock riffek, no meg a totális elszállás. Ami miatt pályája során Hillék egyediek voltak, az bizony a hardcore örökség: a Fu Manchu sosem a gyakran céltalannak és értelmetlennek tűnő jammelésekről volt híres, pont ellenkezőleg. Kicentizett, rövid-spórolós, általában háromperces, ütős rocknótáik voltak, melyek szorosan követték a tradicionális dalszerkezetet.
A harmincnyolc perces friss anyag első fele a jól ismert szabvány szerint készült: hat hagyományosabb jellegű szerzemény sorakozik itt, melyek közül kettő lassabb, elszálltabb (Slower Than Light - ez akár egy Rollins Band nóta is lehetne valahonnan a kilencvenes évek közepéről, illetve a Nowhere Left To Hide), míg a maradék négy darálósan gyors, remekül eltalált tétel. A nyitó Intelligent Worship tökéletes, csakúgy, mint a címadó nóta (Scott Reeder dobos szenzációsakat üt, érdemes külön figyelni a teljesítményére).
A lemez második fele azonban rendesen feladja a leckét a hallgatóknak: az Il Mostro Atomico egy tizenkilenc perces, gyakorlatilag instrumentális témahalmozás, mely négy elkülöníthető részből épül fel. A nevéhez méltóan valóban dalszörnyetegnek tűnő szám a Rush gitárosának, Alex Lifesonnak a közreműködésével készült, de ez inkább csak papíron hangzik jól: bevallom, ha nem tudok erről a marketingfogásnak tűnő részletről, az életben rá nem jöttem volna a dologra.
A szerzemény sajnos számomra tökéletesen céltalannak tűnik: monoton riffismétlésekből és különösebben nem izgalmas témázgatásokból tevődik össze, az ívét, kompozíciós célját sem érzem. Inkább olyan, mintha abból a célból készült volna, hogy "na, ilyet se csináltunk még, rakjuk csak fel ide." Pontosan az hiányzik belőle, ami miatt szeretjük a Fu Manchut: azaz Hill szemtelenül pimasz hangja és a király gitárszólók.
Természetesen szó sincs arról, hogy a "Clone Of The Universe" valamiféle tragikus leágazás lenne az eddig nyílegyenes életműben. Inkább amolyan balul elsült ötletnek, koncepciónak látszik a dolog: lehet, hogy ez elsőre jól hangzott (dobjunk be valami tőlünk teljesen váratlan megoldást), csak éppen a megvalósítás után kellett volna jönnie valamiféle minőség-ellenőrzésnek, de mivel a banda immár teljes mértékben és mindenféle szempontból a saját maga ura, ez a fázis érezhetően elmaradhatott.
Kaptunk tehát egy fél Fu Manchu albumot a szokásos kiváló minőségben, illetve egy irtózatosan hosszú, eléggé monoton és értelmetlen dalszörnyeteget. Ezt négy év után indokolatlanul kevésnek érzem, bár értem, hogy a zenekar már réges-rég maga mögött hagyta pályájának azon szakaszát, amikor is éhes farkasként próbált minél nagyobb falatot kiharapni magának a rockbizniszből. Remélem, a következő anyagukon visszatérnek ahhoz, amihez igazán értenek.
7/10
