Sajnos nagy esély van rá, hogy az új kiadvány történelmi jelentőségű album legyen, ugyanis valószínűleg ez az utolsó Judas Priest sorlemez, melyen Glenn Tipton gitározik. Egyre súlyosabbá váló Parkinson-kórja miatt már ennek az albumnak a dalait is nehezen tudta feljátszani, a megjelenést követő turnén pedig már nem vállalta a fellépést. Továbbra is a zenekar tagja marad, a turnéra elkíséri társait, ha jobb állapotban van, talán egy-két dal erejéig be is tud szállni, de jórészt már a lemez producere, Andy Sneap fogja helyettesíteni őt. Nem vagyok ugyan orvos, különösen nem Parkinson-kór szakértő, de lássuk be, ilyen előzmények után nehezen elképzelhető, hogy Tipton a következő kiadványon is gitározzon. Feltéve, hogy lesz egyáltalán következő.
Mivel K. K. Downing személyes ellentétek miatt már 2011-ben kilépett a zenekarból, Tipton kiesésével immár a kétgitáros heavy metal mindkét létrehozóját elveszíti a Judas Priest. Ezzel a törzstagok közül már csak Rob Halford énekes (aki egyébként nem alapító tag, és cirka 10 évig már egyszer elhagyta a fedélzetet), és az alapító basszusgitáros Ian Hill maradt.
De egyelőre ne búslakodjunk, inkább örvendezzünk, hogy ezen a lemezen még élvezhetjük Tipton mester gitárjátékát. A három törzsgárdista mellett a húsz éve zenekari tag Scott Travis dobos, és a Downing pótlására érkezett Richie Faulkner hallható a lemezen. A producer pedig a már említett Andy Sneap mellett az 1988-as "Ram It Down" után a zenekarhoz visszatérő Tom Allom volt.
A Judas Priestet gondolom nem kell bemutatni senkinek, nemcsak a brit heavy metal újhullámának, és a kétgitáros heavy metalnak a megteremtői, valószínűleg ők játszották az első speed metal számot és a power metal megszületésénél is ott bábáskodtak. Szokás őket a heavy metal keresztapjaként, fémisteneként (Metal Gods) is emlegetni. 40 millió eladott lemezükkel ők minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású metalzenekara. De így, hatvan év felett, közel a hetvenhez, már ne tőlük várjuk a fémzene megújítását.
Már a lemez megjelenése előtt kijött három dal, a Lightning Star, a Firepower, és a Never The Heroes (a megjelenés napján pedig még a Spectre című tételhez is kihoztak egy videót, de én akkor már az albumot hallgattam). Ezeket hallva komoly várakozásokkal ültem le lefülelni a "Firepower" albumot, mely jórészt meg is tudott felelni az elvárásaimnak. Van pár dal, ami bármelyik Judas Priest lemezen elfért volna és nem okozna csalódást. A négy klipes nóta mindenképpen ezek közé tartozik, még inkább az én kedvenceim, a Children Of The Sun, a Traitors Gate, és a No Surrender.
Rob Halford még mindig jó énekes. 66 évesen már lehet, hogy nem mindent tud úgy kiénekelni, mint fiatal korában, de ez a lemezen nem érződik. Viszont változatlanul nagyon jó vokáltémái vannak, melyeket jól el is énekel. Nem tudom, a gitárriffek és a szólók mennyire csak Tipton fantáziáját dicsérik vagy mennyire van bennük Faulkner és a két producer, elsősorban Sneap keze, de ezekre sem nagyon lehet panaszkodni.
Természetesen akkora katarzis nem ért a lemezt hallgatva, mint amit közel harminc éve éreztem volna, ha frissiben hallom a "Painkillert" vagy 40 éve a "British Steelt". De ahogy írtam fentebb, és a Saxon-lemez kapcsán is, ne hatvan éves emberektől várjuk a metal megújítását. Újítottak ezek az emberek eleget már az életük során.
A tavalyi Deep Purple lemez kapcsán éreztem azt, tisztelem annyira a munkásságukat, hogy erről az albumról most inkább ne írjak. Itt most ez fel sem merült. A Judas Priestnek nem csak a múltja tiszteletre méltó, de a jelenükben sincs semmi szégyellni való. Nem kezdtek felesleges művészkedésbe, élvezhető módon hozzák azt, amit a múltjuk alapján elvárható tőlük.
Két lassabb dal található a lemezen, a Rising From Ruins és a Sea Of Red. Ezek kifejezetten élvezhető balladákká lettek formálva. Nem unja el magát az ember, amiért alacsonyabb fokozatba kell kapcsolni a sebességváltót. Sőt a Sea Of Red egy nagyon jól eltalált zárótétel. A többi nóta középtempós és néhány kifejezetten zúzós téma is került az albumra.
A lemez hallgatósága valószínűleg nem elsősorban a fiatalok közül fog kikerülni. De negyvenéves kor felett, amikor az ember már kevésbé fogékony az újra, viszont a régen minden jobb volt elvét vallja, kötelező darab a "Firepower". Akinek már megvan a jegye a július 24-i budapesti koncertre vagy majd ezután fogja megvenni, annak is érdemes sokat hallgatni az anyagot, hiszen valószínűleg pár nótát el fognak róla tolni Halfordék, ne legyen ismeretlen, amit akkor hall a koncertlátogató. És mivel a lemez hű a Judas Priest hagyományaihoz, aki szereti a bandát, az örömmel fogja hallgatni az új számokat is. Az előző lemez, a "Redeemer Of Souls" sokaknak nem tetszett, pedig szerintem az is jó anyag volt. A "Firepower" esetében én kevesebb fanyalgóra számítok.
9/10
