Április legelején érkezett meg a budapesti Omega Diatribe harmadik soralbuma "Trinity" címmel a Metal Scrap Records gondozásában és a korábbi kiadványokhoz képest mintha nem is ugyanaz a csapat játszana a korongon. És hát pontosan ez is a helyzet: mind tagságában, mind pedig dalszerzői hozzáállásában és így zenéjében is radikálisan megújult az együttes.
A 2015-ös "Abstract Ritual" (lemezkritika ITT), no meg a debüt "Iapetus" szinte befogadhatatlanul tüskés, nehéz, kemény anyagok voltak: olyannyira nehezek, hogy onnan tulajdonképpen nem vezetett tovább út. A banda poliritmikus, djentes, mélyre hangolt gitárokkal teli modern metalt játszik, melynek stílusát önmaguk extrém groove metalként aposztrofálják. Idestova tizenöt éve óhatatlanul a Meshuggah neve merül fel ennek a zenei vonalnak a jellemzésénél és nem véletlenül. A három évvel ezelőtti anyaggal kapcsolatban is leírtuk, hogy a jövőben valahogyan változtatni kell a formulán, mert az ott megvalósított durvulat és súlyosság után már nem volt folytatás.
Nos, egyrészt az akkori felállás szinte teljesen kicserélődött: az alapító tagok mellé (Hájer Gergő - gitár, Szathmáry Ákos - basszusgitár), Kiss Tamás dobos és Höflinger Tamás másodgitáros érkezett, de a legnagyobb változás énekesfronton történt. A banda eredeti énekese, Komáromi Gergely tavaly távozott és helyére a Sleepless frontembere, Lucsányi Milán csatlakozott. Ezzel a zenei kép is alaposan módosult, mert az új vokalista hangja teljesen eltérő: sokkal inkább hardcore-deathcore hatások érezhetőek ki a stílusából és számomra jóval változatosabban és izgalmasabban énekel, mint a kicsit monotonnak tűnő elődje.
Ezzel párhuzamosan a dalszerzésben/hangszerelésben is nagy váltásra került sor: a dalok radikális egyszerűsítésen, ha tetszik, rockosításon estek át. Ne gondoljunk persze azonnal Paradise City jellegű tételekre, de az biztos, hogy logikusan felépített, iszonyatosan fogós, groove-os riffekkel kihegyezett, közérthetőbben megfogalmazott és meghangszerelt szerzeményekkel van most dolgunk. Ráadásul megérkeztek a nótákba a rendkívül fifikásan, patikamérlegen kicentizett gyakorisággal előforduló dallamok is, melyeket az előző anyagon például hiába is kerestünk. Lucsányi Milán hangja helyett ezeket a gitárok, illetve az effektek/samplerek vezetik elő, de mindig pontosan ott és akkor kúsznak be a pincemély riffek alá/mellé, amikor már a betonkemény, szögelős témák is megkövetelik.
Rendkívül rossz emlékeket ébreszthet sokunkban az ugráltatós témák kifejezés (konkrétan az ezredforduló borzalmas nu metal bandáira asszociálhatunk azonnal), de itt nincs mese: sokszor pontosan a kilencvenes évek közepi, "Roots" korszakos Sepultura vagy a korai Soulfly juthat az eszünkbe, de talán nem áll messze a "Trinity" akár az Ektomorf világától sem.
Egész egyszerűen arról van szó, hogy az ezerfelé tört, gyakran rendkívül öncélú, matekos, poliritmikus riffek helyébe megérkeztek az iszonyatosan húzós, a mélyre hangoltság és a frontember agresszív üvöltése miatt néha szinte deathcore-jellegű témák is, mindez pedig Tue Madsen dán sztárproducer zenei körítésében.
Az elszállós, szinte atmoszferikus dallamok először a Divine Of Nature középrészén teszik tiszteletüket, de a korong legbefogadhatóbb tétele a Replace Your Fear: ez bizony váltás a javából, mégpedig a lehető legjobb irányba. Az Omega Diatribe dalszerzőinek hallhatóan igen jó érzékük van a belső hangulat megteremtéséhez a kicsavart, szokatlan dallamok révén: ez a tétel tartalmazza talán a lemez egyik legkirályabb riffjét is, szóval ez egy hibátlan, csillagos ötös nóta.
Mielőtt a rajongók a fejükhöz kapnának: a "Trinity" éppen olyan betonkemény, mint elődei, csak éppen másféleképpen. Az "Abstract Ritual" szerzeményei sokszor szétesőnek tűntek: mintha nem tartottak volna sehová, nem volt a daloknak egy egyértelmű, kijelölt íve. Nos, a friss anyag ezzel szemben radikális váltást jelent: az egy nótában szereplő riffek, témák, váltások számát Hájer Gergőék megkurtították, de ezzel pont az alapriffek és -témák húzását, erejét növelték meg. Ennek eredményeként a számok sokkal egyedibbé és befogadhatóbbá váltak, önálló karaktert nyertek, természetesen az adott stílus keretei között.
A már említett Divine Of Nature, a Chain Reaction és a Wraith című szám nyúlik vissza talán a legmélyebben a késői Sepultura/ korai Soulfly zenei világáig: nagyon súlyos, brutális, ritmusalapú tételek ezek, melyekre képtelenség nem bólogatni. Úgy érzem, ennél a korongnál nyert végső értelmet az Omega Diatribe öndefiníciója: itt valóban minden a groove, a riff erejére és hatására van kihegyezve és ezt a célt a zenekar tökéletesen meg is valósította.
Hatalmas fejlődésnek, ha tetszik, szintlépésnek érzem a "Trinity" albumot: míg a három évvel ezelőtti anyagukat bizony konkrétan erőltetnem kellett, hogy végig tudjam hallgatni, itt szó sincs erről, sőt. Egy világ választja el a két produkciót a kompozíciós egységesség és összeszedettség, így a dalszerzői minőség terén. Az Omega Diatribe zenéje közérthetőbbé, (ha tetszik) egyszerűbbé, befogadhatóbbá vált és pontosan így lett ütősebb, hatásosabb.
9/10
