Amikor létrejött 2007-ben a finn Barren Earth, sokan nem is hittek a szemüknek: ha létezik szupergroup, mely minden metalrajongó álma, akkor bizony ez az volt. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, történtek tagcserék a csapat életében, de a zenéjük színvonala, underground hitelessége nem változott. Afféle hobbiprojekt ez, hiszen a tagok mindegyikének megvan a saját, sokkal sikeresebb vagy éppen számára elsődleges fontosságú zenekara.
Olli-Pekka Laine basszusgitáros és Kasper Mårtenson billentyűs, az Amorphis klasszikus, kilencvenes évekbeli korszakának meghatározó zenészei, akik akkorra már régen maguk mögött hagyták anyabandájukat, gondoltak egyet és a kétezres évek második felében megalakítottak egy progresszív death metal bandát. Ehhez a finn metalszíntérről kerestek maguknak társakat: hamarosan csatlakozott is hozzájuk Marko Tarvonen dobos a Moonsorrow progresszív black/pagan metal csapatból, Sami Yli-Sirniö, a Kreator szólógitárosa, Mikko Kotamäki, a Swallow The Sun énekese és Janne Perttilä, a Rytmihäiriö nevű hardcore együttes és a Moonsorrow koncertgitárosa.
Egy EP és két soralbum készült el ebben a felállásban, melyek mindegyike jól sikerült, de a Barren Earth valóban csak az elkötelezett kevesek kedvence maradt, természetesen a stílus adottságaiból és helyzetéből kifolyólag. Ha röviden jellemezni szeretnénk a zenekart, akkor valahol az Amorphis európai berobbanásáig kellene visszamennünk, egészen a "Tales From The Thousand Lakes" / "Elegy" albumok fémjelezte éráig. Sokak számára ez a két korong jelképezi a legendás finn folk/death zenekar aranykorszakát és a Barren Earth tulajdonképpen innen veszi fel a zenei fonalat, habár óriási igazságtalanság lenne pusztán valamiféle epigonként hivatkozni rájuk.
Az első jelentős változás 2013-ban történt, amikor Mikko Kotamäki frontember távozott és helyére a Feröer-szigeteki doom/death metalos Hamferð frontembere, Jón Aldará érkezett (a skandináv brigád legutóbbi korongjának lemezkritikája ITT olvasható). Aldará egészen elképesztő hangi adottságokkal rendelkezik és lefojtott, tenorfekvésű tiszta éneke eddig nem tapasztalt drámaiságot kölcsönöz a Barren Earth produkciójába. 2017-ben aztán Kasper Mårtenson is kilépett, helyére Antti Myllynen, a finn technikás death metal brigád, a Creinium volt billentyűse került (lemezkritika ITT).
A Century Media március 30-án jelentette meg az együttes negyedik soralbumát "A Complex Of Cages" címmel, azonban több olyan érdekes egybeesés is történt, mely izgalmassá tette a kiadvány háttértörténetét. Olli-Pekka Laine basszusgitáros ugyanis tavaly visszatért anyabandájába, május 18-án pedig meg is érkezett az Amorphis új anyaga "Queen Of Time" címmel (lemezkritika ITT). Megírtuk, hogy a legendás zenekar egyértelműen irányt változtatott, mégpedig amolyan szimfonikus, kicsit lakodalmas jellegű folk metal vizekre evezett, természetesen a rájuk mindig jellemző visszafogottsággal és igényességgel. De mindez elsikkad a lényeg mögött: ez az új irány sajnos nagyon nem jó.
Így alkalmunk van a két produkciót összehasonlítani és azonnal megállapíthatjuk (ez szinte első meghallgatásra lejön): lehet úgy is fejlődni és tágítani egy adott zenei stílus lehetőségeit, eszköztárát, hogy nem a legkönnyebb utat választjuk és nem a már ezerszer agyonjátszott kliséket építjük be a zenénkbe. A Barren Earth is dallamosodott (Aldará vokális képességei ehhez új dimenziókat nyitnak), hangszerelésben is előreléptek (náluk is megjelenik a fuvola, megidézve ily módon a hetvenes évek prog-rock hangulatát), de ezek tényleg csak színezőelemek.
A lényeg, a kompozíciós igényesség nem változott. Ha tetszik, a Barren Earth konzervatívabb abban a tekintetben, hogy jobban ragaszkodik a progresszív death jellegéhez, de mégis invenciózusabb, mert egy teljesen egyéni, saját maguk által kidolgozott és rájuk jellemző dallamvilággal operálnak a vokális témák terén. Az Amorphis viszont nem válik azzal újítóvá, hogy két évtizede létező stílusokból (szimfonikus és csűrdöngölős folk metal), valamint azok releváns zenekarainak (Nightwish, Eluveitie) eszközeiből emel át dolgokat.
A Barren Earth pedig - bár szikárabb, mint az Amorphis - elegánsan járja be saját zenei territóriumát. A Zeal lassú, vészjósló, doomos húzása, a Ruby kemény, régivonalas death metalja vagy éppen a Further Down headbangelős alapriffje mind jelzi, hogy a finnek komolyan veszik a metalt. A bő tízperces Solitude Pith vagy éppen a záró Withdrawal viszont megmutatja azt is, hogy giccs és túltolt pátosz nélkül is lehet valami megrendítően szép, nem kell ahhoz vonósnégyessé és templomi fiúkórussá átlényegülni.
Természetesen az Amorphis fentiekben említett, a kilencvenes évek első felében jellemző vonásai érezhetően itt vannak, szinte minden egyes dalban (lásd a Scatterprey, a kifejezetten rockos-húzós Spire vagy éppen a tempósabb és kiváló gitárszólót tartalmazó Dysphoria tételeket). Aki ismeri a Barren Earth zenészeit, az a kimagasló hangszeres produkciónál, a meleg, analógos, kiegyensúlyozott megszólalásnál és a varázslatos atmoszféránál kevesebbet nem is várhat el. Mindezt meg is kapjuk, mégpedig átkozottul magabiztos módon.
Az "A Complex Of Cages" képében a banda mindenképpen legkiérleltebb anyagával van dolgunk, ez nyugodtan kijelenthető. A progresszív/dallamos death metal rajongóira pontosan egy órányi zenei lubickolás vár, azok számára pedig, akik csalódtak az Amorphis jelenlegi irányában, a Barren Earth a leglogikusabb és legegyértelműbb választás lehet. Kiváló, remek album, év végi toplista-gyanús produkció.
9/10
