Mindig érdekes, amikor egy zenész, aki egy adott stílusban alkot és akit onnan ismerünk akár évtizedek óta, egy teljesen más területen próbálja ki magát. A német black metal csapat, a Secrets Of The Moon énekes/gitáros/dalszerző főnöke, Phil "sG"‘ Jonas és a szász death metal brigád, az Embedded dobosa, Markus Renzenbrink 2011-ben létrehozta a Crone fantázianevű projektet, melynek 2014-ben meg is jelent egy EP-je, de a rendes bemutatkozásra egészen mostanáig kellett várnunk.
Az egyik kedvenc kiadóm a német Prophecy Productions: mindig kiváló érzékkel jelentetnek meg olyan anyagokat, melyek a rock/metal színtéren belül vagy abból már kilógva egészen egyedi hangulatot és minőséget hoznak létre. Az utóbbi időben azonban gondban voltam, mert érezhetően kezdenek távolodni korábbi felfogásuktól és magától a rockzenétől is, így szinte egyetlen olyan kiadványt sem találtam, melyekről írhattam volna. Szerencsére az április 13-án "Godspeed" címmel megjelent Crone debütalbum nagyon is rockzene, mégpedig a legkiválóbb fajtából.
Aki olyasmit várt volna a két germán zenésztől (és két társától, Pascal Heemann gitárostól és Daniel Meier basszusgitárostól), amit eddig felmutattak két évtizedes pályájuk során, az csalódni fog. A Crone ugyanis nem metal: tradicionális, veretes rockzene, mely egyformán merít a klasszikus hard rock, a gót/dark vonal és az alternatívabb megközelítés hagyományaiból, esetleg néha a töményebb, sűrűbb, húzósabb megszólalás utalhat vissza a metalgyökerekre.
A "Godspeed" album (magyarul: "Szerencsés utat") témája rendkívül felkavaró: különböző, a valós életből vett eseteket dolgoznak fel az egyes dalok, melyek mindegyike véletlen vagy szándékos halállal végződött. Az 1930-as években az ikonikus Hollywood H-betűjéről a magát a mélységbe vető sikertelen színésznő, a saját maga által fabrikált ejtőernyőt az Eiffel-torony tetejéről elvégzett ugrással sikertelenül kipróbálni szándékozó és így távozó feltaláló, a 2015-ben a közel-keleti menekültválság idején a tengerbe fulladt szír kisfiú vagy éppen a II. világháború végén a beözönlő és súlyos atrocitásokat elkövető szovjet csapatok elől a tömeges öngyilkosságba menekülő német Demmin város lakói: mind-mind mementói az értelmetlen, gyakran cinikus sorsnak és végzetnek.
Az indiai szitártémákat, majd egy gyönyörű gitárdallamot felvonultató hangulatos instrumentális intrót követően a The Ptilonist azonnal berobbantja a korongot: tökéletes, az érzelmi csúcspontig felépített szerkezetével iskolapéldája lehetne a kompozíciós képességek kibontásának. Itt tulajdonképpen fejest is ugrunk ebbe a sötét, fájdalmas, de valahogy mégsem reménytelen hangulatba: mintha a sokkon és az első megrázkódtatáson már túl lennénk és az elfogadás, a belenyugvás venné át annak helyét. A szomorúság megmarad, de a megváltoztathatatlanba való beletörődés könnyíti a sebek begyógyulását.
A Mother Crone egy csodálatos hard rock ballada, melyet akár a Guns N' Roses is írhatott volna a kilencvenes évek legelején: zseniális refrénje, dallamai, valamint a tételt lezáró gitárszóló hallatán az adott korszak zenéin felnevelkedett rockrajongó automatikusan együtt énekli a témát: nekem konkrétan libabőrözni kezdett a karom a dal hallatán.
A szerzemények végig kiválóak, külön karakterrel rendelkeznek, gyakorlatilag már az első meghallgatás után együtt tudjuk dúdolni a dallamokat, a refréneket. Külön kiemelném a fenti két nóta mellett a H című tételt: itt akkora Sisters Of Mercy hangulat uralkodik a pulzáló, hipnotikusan ismétlődő alapriffben és a beúszó női énekben, hogy az valami zseniális. A záró és egyben címadó szám, a Godspeed pedig tökéletesen zárja le ezt a súlyos tematikát és jó utat kíván a másvilágra távozó lelkeknek.
Amiért mégsem tartom hibátlan albumnak a Crone produkcióját, az a következő: két olyan elemet is betettek a zenéjükbe, mely teljesen felesleges és kibillenti a hallgatót az atmoszférából, sőt, kifejezetten zavaró a jelenlétük. Az egyik a The Perfect Army című (egyébként nagyon erős) dalban a másfél percig síró-kiabáló női hang: a céltalan, inkább dühöt és értetlenséget, semmint együttérzést kiváltó intermezzo után indul csak el a nóta. Ezt az egyben ki lehetett volna hagyni.
Ugyanígy járunk a tizenkét és fél perces záródarab esetében is, melynek középrészét egy német nyelvű szavalás bontja meg ismét több percen keresztül. Mivel a korong eleve angol nyelvű, megint funkció nélküli ez a szöveges betét. A probléma ezeknél az, hogy az érzelmi katarzist a hallgatóban nem a fokozatos kompozíciós építkezéssel akarja elérni, hanem erővel odaszuszakolt, a befogadó torkán lenyomott eszközökkel (sírás, zokogás, stb.).
Ez a gond azonban csak a két szóban forgó számban tudja egy kicsit, ideig-óráig lefagyasztani a hangulatot, de az album összképén érdemben nem változtat. A Crone egy rendkívül hangulatos, remek és ízes gitárszólókkal teli rockkorongot tett le elénk az asztalra: nagyon régen hallottam már ilyen, a klasszikus hard rockban gyökerező, mégsem retro-jellegű produkciót.
9/10
