Bevallom, számomra a két legfontosabb összetevő egy album értékelésénél a hangulat megteremtésének képessége, illetve a jellegzetes, azonnal megragadható és a fülünkbe ragadó dalközpontúság. Az gyakran előfordul, hogy a fenti kritériumok közül csak az egyik valósul meg, de valamelyiknek mindenképpen jelen kell lennie ahhoz, hogy tényleg egyedi és emlékezetes produkció jöjjön létre. Ha azonban mindkét tényező ott van, akkor bizony mesterművek születnek meg.
Gondoljunk csak bele: az Iron Maiden "Seventh Son Of A Seventh Son" korongjának az atmoszférája a csapat egyetlen másik lemezével sem téveszthető össze, de az Infinite Dreams, az Evil That Men Do, a Can I Play With Madness vagy éppen az Only The Good Die Young kontextusukból kiragadva, önálló kislemeznótaként is tökéletesek. Ugyanez igaz a Slayer "Reign In Blood" albumára is: miközben ezer közül is rögtön felismerhető a stílusa és a hangulata, a Raining Blood, az Angel Of Death vagy az Altar Of Sacrifice dallamai és témái azonnal felidézhetőek.
Nos, az amerikai sludge/stoner/doom csapat, a Witchkiss július 13-án "The Austere Curtains Of Our Eyes" címmel az Argonauta Records gondozásában megjelenő debütalbuma egyértelműen az atmoszféra tekintetében erős, míg a különválasztható, egyedi karakterű dalok vonatkozásában nem teljesít olyan jól. De talán nem is ez volt a banda célja: mintha az egész korong egyetlen, bő negyvenperces, hipnotikus lüktetés-pulzálás lenne, melyet többször szakítanak meg akusztikus, elszállós, pszichedelikus részek.
A New York állambeli, tizennégyezer fős Beacon városából származó zenekar klasszikus power trió felállásban dolgozik: Scott Prater gitáros/énekes, Amber Burns dobos/énekesnő és Anthony DiBlasi basszusgitáros egyaránt képes irgalmatlanul nehéz, tömény és brutális, valamint szellős, folkos-akusztikus hangzást is kialakítani. A lemezt indító A Crippling Wind című zseniális dal irtózatos húzással és kilátástalan öntöttvas súlyossággal támad a monoton, szinte ősprimitív riffelésével: Scott Prater egyedi, fejhangú üvöltése pedig érdekes kontrasztot alkot a sludge-témákkal.
Az első meglepetés a Blind Faith című, majd' tizenkét perces tételben jön el: Amber Burns hangja és dallamai kúsznak be a rockos, akusztikus indítás mellé. Az énekesnő tiszta, szenvtelen és átkozottul laza előadásmódja egyértelműen a stoner vonalat erősíti, míg Prater a post-hardcore/sludge stílusokban megszokottakat hozza.
Az igazat megvallva a hölgy éneklése annyira jó, hogy mellette hosszabb távon az üvöltözés kissé fárasztóvá is válik és a jövőben talán érdemes lenne a tiszta férfiének felé elmozdulni. Egyébként erre van is példa a végig akusztikus Death Knell című számban, mely a korong középrészén csodálatos megnyugvást hoz a szikár súlyosság közepette.
Az egész lemez legkiemelkedőbb darabja a Spirits Of The Dirt, melyben végre a Witchkiss sort kerít egy ízes gitárszólóra is. Embertelenül pusztító doom metalként indul a szám, majd ismét megérkezik a női ének, a dallam és máris nyakig ülünk egy kiváló hangulatú, összetett kompozícióban. Legyen szó akár az akusztikus, pszichedelikusabb elszállásokról vagy a belassult darálásokról, a csapat elképesztő módon tudja behúzni hallgatóját ebbe a furcsa, álomszerű, rejtelmes atmoszférába.
Egyedül pont a kislemeznótaként kihozott Seer című szerzeményt éreztem egy kissé vérszegénynek a többi tételhez képest, bár ez relatív természetesen. Itt a hangszerelés is valahogy túlságosan szellős, levegős, nem jön át a gitárok töménysége, pedig a témák meglennének. A korong hangzása egyébként nagyon jó, természetes, a gitárok és a basszus is porszívóként zúg, talán a dobok maszatosak, vékonyak kissé, de az éneksáv (mind a férfi, mind pedig a női) rendesen, a megfelelő mértékig előre van keverve, így nem vész el a zajmasszában (ami pedig az egyik legnagyobb hibája a hasonszőrű bandák produkciójának).
Összességében tehát egy kiváló atmoszférájú, okosan megvalósított album a Witchkiss bemutatkozása: nem váltja meg sem a világot, sem pedig a stílust, de a kétféle vokális előadásmód, a dallamok és a hangulat valóban egyedi. Az amerikai zenekar pontosan azzal állt elő, amivel kellett: felkeltheti számos underground metalrajongó érdeklődését, megcsillantja a lehetőségeket, de érzésem szerint a valódi kreatív kiteljesedés majd a második-harmadik lemez tájékán fog elérkezni.
8/10
