Két évvel ezelőtt szívszorítva vártam azt a pillanatot, hogy mikor érünk már oda a VOLT Fesztiválra, tudván, hogy hamarosan egy olyan dolog fog valóra válni, amiről a 14 éves önmagam valaha álmodozni sem mert. De annak a napnak a megélése után én sem sejtettem, hogy az izgalom nem hagyott alább: idén is pont úgy vártam a heavy metal istenek, azaz az Iron Maiden színre lépését.

Komplikációk nélkül egyetlen fesztiválra utazás sem történt még e világon, s mivel ennek esélyét a táv nagysága növeli, gondolhattam volna ezt egy Szeged-Sopron távon én is. Egy szép nyári nap, emberekkel dugig tömött kocsi, régi Ramones- és Nine Inch Nails-dalok: no meg az útitársaimat hallgatom, ahogy nosztalgiáznak. Mindez csak fokozta a várakozás hangulatát, ha ez egyáltalán lehetséges.

Lehetett sejteni már, hogy nem lesz könnyű megközelíteni magát a fesztivált, hisz az összes napijegy elkelt a Maiden koncertjére, de azt mi sem gondoltuk, hogy a város környéke is totál blokk alá kerül minden irányból.

Ahogy megláttuk az Iron Maiden összes létező mintájával kiadott pólókat viselő embereket, a legkisebbektől a legidősebbekig, áthatott a kicsit "otthon" érzet: hazaértünk, olyan rajongók közé, akiket nem láttunk soha és nagy részüket többé nem is fogjuk. De ott és akkor egy család voltunk. Annyira harmonikusan Fear Of The Darkot dúdolni nem hallott a világ, mint azon az éjszakán, több ezer embertől.

A buli során az összes klasszikus felcsendült, kezdve az Aces High, a The Trooper vagy a Flight Of Icarus dallamaitól egészen a Run To The Hills záráskori őrületéig. A közönség azon tagja is végig tudta énekelni a programot, aki nem a legnagyobb fanatikusa az együttesnek, hisz nagyon rajongó-barátra állították össze azt, gyakorlatilag egy igazi best-of válogatásalbumot kaptunk a britektől.

Az Internetet böngészve látszik, hogy soha nem spóroltak a látványelemekkel a színpadon, de véleményem szerint erre a turnéra különösképp odasóztak. Minden dal más háttérzászlót kapott, illetve mindenféle szoborkülönlegességek lógtak Bruce-ék feje felett, a repülőtől kezdve az angyalon át sátán-Eddie-ig, ki mit akart. Spékelték ezt az egészet tűzijátékkal és néha lángszóróval is.

Személy szerint annyira lekötött a látvány, hogy alig tudtam bulizni. Egy nagy szívdobbanást legalább okozott minden magyarnak, amikor Dickinson felhozott egy nagy piros-fehér-zöld zászlót a színpadra és üvöltötte: "Screaaam for meeeee Soprooon!" Üvöltöttünk is vissza teli torokból, nem volt kérdés.

Zeneileg én úgy érzem, Bruce betegsége után új erőre kapott az együttes: a 2016-os fellépésük is erős volt, de a mostani után észrevehető volt, hogy akkor nem volt még teljesen a topon. Most pedig szó nélkül maradtam: én huszonévesen nem tudok ennyit rohanni énekelve, mint amit ő művelt.

De a többieken sem látszott egyáltalán a tipikus belefáradás a zenekari életbe, amit - valljuk meg - ennyi aktív év után senki sem csodálna. De nem hiába legendák ők: szerintem maguk sem tudják, hányszor játszották már a Number Of The Beast című örökzöldet, de minden koncerten azt lehet látni az arcukon, hogy pont úgy imádják ezt az energiát átadni, mint az első alkalommal.

Az eső, a sár, semmi nem akadályozta meg a rajongókat abban, hogy végig ott álljanak a színpad előtt, teljesen mindegy, hogy a legelső vagy a legutolsó sorból tették meg ezt. Ebből is látszott, hogy mindenkinek mennyit is jelent a brit legenda életműve és munkássága.

Sajnos egyre kevesebb zenekarban van meg ez az alázat, szeretet és erő, melyet a közönség, illetve a saját zenéjük felé mutatnak. S talán ez az, ami meghatároz egy igazi együttest.

Van egy olyan gyanúm, hogy nem az utolsó turnéjuk volt ez, illetve ügyködnek ők még egy-két lemezt: remélem, hogy ők is látták, hogy mennyire szükségük van az embereknek rájuk és ez fordítva is pontosan így van.

A hazautamra nem emlékszem, és nem az előző nap sörmennyisége miatt, a látvány és az érzelmek elvakítottak napokra. Na jó, meg kicsit a sör is.

Fekete Ági (blackgnes)

Fotók: Bende Csaba - Zenefestő