Harmadik nap délutánjára zivatar formájában megérkezett a várva várt lehűlés. Ennek következtében némi csúszás és átrendeződés lett, de nagyobb fennakadást nem okozott az eső.
Az első zenekar, amit megnéztem, az az Avar volt, a folk metal vonalat képviselő banda. A népies hangzást a modern metal riffekkel elegyítő zenekar sámánisztikus, spirituális utazásra hívta a szép számmal megjelent közönséget. Eljátszották a Héja nászt, a Hetedhétet, a Pótolhatatlant, a súlyos Tűzön vizent és a Kis kece lányomat is, amivel közös éneklésre inspirálták a nézőket.
A koncert végén néhány szám erejéig belenéztem a nagyszínpadon zajló Tender Youth előadásába. A gimnáziumi barátokból verbuválódott dán punk/rock kvartett balkáni népzenei elemekkel ötvözött részét láttam a koncertnek.
Innen újra az Osztálykirándulás színpadhoz vitt az utam, ahol a gót szubkultúra képviselőinek nagy örömére a szegedi Fetish Section zenekar lépett fel. A ’80-as éveket felelevenítő darkwave banda, nekem a kultikus Európa Kiadó feelinget idézte. De valahogy most nem voltam alteres hangulatban, úgyhogy inkább szieztáztam az esti koncertek előtt.
A Fekete Zajon végre kétgitáros felállásban láthattuk a Watch My Dyingot. Bemutatásuk egyik gitáros, másik gitárosként történt a színpadon. Aki számmisztikázni akar, megfejtheti, hogy mit jelent, ha a 25 éves banda a 15 éves Fekete Zajon a 20 éves, legismertebb, "Klausztrofónia" albumáról is hallhattunk jó néhány slágert. Pédául az Idomtalant, a Carbont és a Klausztofóniát. Két új dal is bemutatásra került a koncerten: a Napköszörű és a Fedetlen léptek. Disco, disco, party, party! szólt a Harmatátkozó, amivel végképp elszabadult a pokol a küzdőtéren. A koncert végén még felvételről lejátszották a Bong-ra-val közösen létrehozott új számukat.
Az est végén bő félórás csúszás után a Kilátó színpadon végre felhangzott az Entrópia Architektúra 60 perces performanszának kezdetét jelző légvédelmi sziréna hangja. A Jeges című dallal a szellős nézőtér hirtelen tömeggé nőtte ki magát a már kultzenekarnak számító archaikus, avantgárd, indusztriál koncertjén. A népzenei elemekkel ötvözött ritual-folk zajzene, bár tételekből adódik össze, mégis csak így, kompletten adja át a belülről fakadó mélységekig hatoló érzéseket. Ez a csillagos ég alatt még inkább elementáris erővel hatott. Sajnos a terület természeti adottságai miatt hátulról már semmi látvány nem érkezik a nézőkhöz, úgyhogy véleményem szerint ez a színpad nem alkalmas a nagyobb létszámú embertömeget megmozgató előadásokra. Aztán az utolsó hangok lecsengésével kezdetét vette egy egész éjjelen át tartó zivatar.
Az eső reggelre kellőképpen lehűtötte a levegőt, ami azonban délutánra már szinte elviselhetetlenül párássá vált. Azért, mivel nem vagyok egy punnyadós fajta, még felmentem a kilátóba, ahol 248 lépcsőfok megmászásával (számoltam ám!) elképesztő kilátás tárul az ember szeme elé.
Délután az első esemény, melyre bementem a fesztivál területére, az az Osztálykiránduláson játszó Corrodal volt. A salgótarjáni gyökerekkel bíró 15 éves zenekar már kilenc éve nem állt a színpadon. Különlegesség, hogy egy bazi nagy szitárral nyitották a koncertet. Bár végig egyetlen szó nem sok, annyi nem hangzott el, az instrumentális, atmoszferikus progresszív metal kellőképpen megalapozta az est hangulatát.
Később ugyanitt a The Answer Lies In The Black Void lépett fel, a Horváth Martina és Jason Köhnen nevével fémjelzett társulat. A koncertet szemmel láthatóan nagy várakozás előzte meg, hiszen az Osztálykirándulás előtti placc dugig megtelt. Egy nagyobb színpadot is megérdemeltek volna. Eddig megjelent két albumuk legjavát adták elő, de sajnos a hangosítással volt némi probléma: kifelé némiképp erőtlennek hatott és az énekkel is akadtak problémák (de valószínűleg a színpadon is érezhették, mert Martina is többször jelzett a technikusok felé).
Kovács Attila nagy elánnal nyűtte a húrokat, szinte együtt lélegzett a zenével, akárcsak Jason, aki méretes rasztájába borulva tépte a bőgő húrjait, össze-összemosolyogva a többiekkel. A főszerep azonban kétségkívül Martináé, akit a legtöbben a Thy Catafaque soraiból ismernek, itt azonban tényleg saját magát tudja adni. Nem egészen az én világom ez a koncepció, de kétségkívül érdekes volt. Kíváncsi vagyok, hogy jobb körülmények között milyen lenne, mert lemezen kifejezetten hatásos ez a szomorkás hangvételű borongás.
Az est húzóneve a Vágtázó Halottkémek volt a nagyszínpadon. Grandpierre Attila és csapata jól megmozgatta a tömeget. Bár a frontember túl van a hetvenen, senki meg nem mondaná róla. Fiatalos intenzitással ugrálta körbe a színpadot, végig az egész koncert alatt. Körülbelül az előadás felénél felcsendültek a régi számok, onnantól nem volt megállás a színpad előtti téren.
A negyedik nap utolsó fellépője számomra az Ørdøg volt, az Osztálykiránduláson. A színpad előtti terület teljesen megtelt a fesztiválozókkal és a 100*1000 hangjaival el is kezdődött a koncert. Véleményem szerint a hangosítás újfent nem volt tökéletes, mert Vörös András éneke és a gitárok meglehetősen halkak voltak, de ez senkit nem zavart abban, hogy együtt énekeljék a bandával az Az élet alássan, a VIII, a Natasa vagy az Óriás leszel dalok szövegét. Az Ørdøg igazi fesztiválhangulatot teremtett ezen az estén itt a Fekete Zaj fesztiválon.
Aztán most már menetrendszerűen leszakadt az ég, ám a vihar miatt nem maradt el minden későbbi esemény, mert a szervezők, amit tudtak, bevittek a fedett terasz alá. Nekem viszont itt ért véget az idei Zaj, de jövőre újra találkozunk!
