Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Korn egy generáció hangja volt. Amikor anno először találkoztam velük, egyszerűen nem tudtam értelmezni azt, amit hallok, annyira más volt a Metallica vagy a Pantera zenéjéhez képest. Persze a Korn is olyan, mint a sör. Először nem ízlik, de ahogy érik az ember ízlése, úgy szereti meg, majd lesz a kedvence. Vagy nem és váltig esküszik rá, hogy fogyaszthatatlan.
Szerencsére kezd magához térni a banda az utóbbi évek finoman szólva is felemás produkciói után, Head is visszatért, a legutóbbi korongjuk kifejezetten jó lett. Az új lemez egyelőre várat magára, viszont két tag is készített azóta szólóanyagot. Ezúttal a frontember, Jonathan Davis önálló albumát veszem górcső alá.
Előre szólok, hogy a "Black Labyrinth" semmiképpen sem egy metallemez. Vannak keményebb pillanatok, de az Everyone az egyetlen húzósabb, igazán pörgős dal rajta, azon túl a lassabb tempók dominálnak. A korong hangzása is inkább kísérletezős: néhol indie rock, néhol elektronika, néhol pedig keleties, ugyanakkor mégis benne van Davisnek köszönhetően a kornos világ. Kis túlzással mondhatnám, hogy kukorica van a sz*rban, de szerencsére lelőhetem előre a poént: jó az album.
Ugyan a nótáknál, mint már említettem, nem épp a gyorsaság az uralkodó, de ezt leszámítva elég vegyes a felhozatal, értem ezt leginkább a hangszerelésre. A nyitó Underneath My Skin még elhiteti, hogy kaphatunk itt valami masszívat, azonban rögtön a második Final Days egy közel-keleties, gitárokat maximum nyomokban tartalmazó tétel. Ez egyébként több számban is ott van, sőt, az utolsó előttiben, a Genderben például domináns a szitár, mely megint csak nem egy konvencionális rock/metal hangszer.
Van teljesen elektronikus nóta is a lemezen a What You Believe képében. Ha ki kéne emelnem számokat, akkor a kedvenc egyértelműen a pörgős Everyone, illetve a másik két kislemezes nóta, a Basic Needs és a What It Is, melyeket, nem is tudom, talán amolyan indie-balladaként tudnék leírni. Szintén remek még a leginkább kornos dal, a Walk On By, illetve a már szinte poposan fogós Secret is.
Összességében nézve talán az a "Black Labyrinth" legnagyobb hibája, hogy érezhetően kevés a kohézió a dalok között. Esélyes, hogy az évek alatt felhalmozódott ötletek készültek el, ami igazából nem baj, csak sokkal inkább érzed tőle válogatáslemeznek, semmint önálló korongnak.
Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor talán leginkább olyan, mintha egy videojáték vagy sorozat zenéje lenne, ami nem meglepő, tekintve hogy Davis közreműködött az egyik Silent Hill játékban, meg amúgy is, közismerten nem veti meg az Xboxot. A keleties hatások miatt simán el tudnám képzelni a fél lemezt egy Prince Of Persia, vagy valami hasonló program alatt, vagy a Diablo sivatagos pályáin.
Természetesen remek hangzást kapunk, ahogyan az elvárható egy ilyen volumenű produkciótól. A sok különböző hangszer ellenére is egységesen szól, jók az arányok. Ahol van gitár, ott elég érdekes a hangzás. Nem metalos, nem kornos, de nem fülsértő egyáltalán, csak szokni kell kicsit.
Bár nem metallemez, én mégis bátran ajánlom mindenkinek, aki kicsit is nyitott. Korn-fanoknak szerintem kötelező tétel. Semmiképp nem lesz év albuma, de kellemes hallgatnivaló, ugyanakkor nem hiszem, hogy sokáig emlékeznénk rá, minden pozitívuma ellenére. Ettől függetlenül bátran keressen rá mindenki a Spotify-on, egy hallgatást mindenképp megérdemel.
8,5/10
