Négy évvel ezelőtt a holland Shylmagoghnar szerzői kiadásban megjelent "Emergence" című debütalbumára sokan felkapták a fejüket a metal undergroundban: egyéni hangú, teljesen kiforrott koncepció mentén létrejött lemez volt ez. Azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán, többek között teljes győzelmet aratott, majd lassan kezdett is visszaszorulni a post-black metal, több, korábban népszerű stílus is lassan kimegy a divatból (metalcore, djent): egy erősen megváltozott közegbe tér tehát vissza a zenekar, immár egy nagy kiadó támogatásával.

A Napalm Records június 29-én jelentette meg a Shylmagoghnar második sorlemezét "Transience" címmel és a bevezetőben felvetett problémára a kétfős holland csapat a Mátyás király és a bíró lánya című magyar népmese címszereplőjének ismert válaszával felelt: hozott is ajándékot, meg nem is, azaz változtatott is egy kicsit a stílusán, meg nem is. A korong tulajdonképpen ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbahagyta: kevés zenekar mer azzal élni, hogy egyből egy tizenkét perces dalmonstrummal nyit, de a hollandok nem lacafacáznak, belecsapnak a lecsóba.

A Shylmagoghnar 2013-ban atmoszferikus black metal projektként indult, de igen hamar valami egészen másfajta állatfajjá vált saját etnogenezisében. Azok a hatások, melyek eltérítették a bandát a feketefém gyökerektől, mára kiteljesedtek: a zenekar ma már inkább nevezhető dallamos death metalnak, némi áttételes black hatással. Ebben fogható meg a változás a leginkább a debütáláshoz képest: a dallamos death metal, illetve ma már a folk/viking, illetve a hagyományos heavy metal is helyet kapott az együttes zenei eszköztárában.

A "Transience" korong legszembetűnőbb jellemzője a mindent elsöprő epikusság: a hetvenkét perces monstrum mindösszesen nyolc tételből áll, melyek közül három instrumentális, illetve négy pedig bőven meghaladja a tízperces játékidőt (inkább egyenként a negyedórát közelíti). De a dallamvilág, a választott stílusok is mind-mind a hősies, emelkedett megközelítést erősítik. Ráadásul a Shylmagoghnar előszeretettel él a szimfonikus nagyzenekari, illetve az atmoszferikus szintetizátor-betétekkel és elemekkel, így az egész produkció egy rendkívül komoly megszólalást kap.

Az efféle hozzáállással rendelkező bandák esetében a legfőbb veszélyt az ősi, alattomos ellenség, a giccs észrevétlen megjelenése jelenti. A kevésbé kreatív zenekarok és dalszerzők szinte automatikusan nyúlnak az általuk ismert szinte egyetlen eszközhöz: az indokolatlan könnyfacsaráshoz. Ez az a jól ismert jelenség, amikor mindenféle előzmény nélkül kellene elpárásodott szemmel zokogásban kitörnünk, mondjuk egy suttogással előadott, el-elcsukló hangú prózai részen vagy szimfonikus áriázás közben. 

Az alkotók ilyenkor - tehetség vagy éppen türelem híján - egy ugrással akarják megspórolni mindazokat a kompozíciós erőfeszítéseket, melyek során a fokozatos építkezéssel érik el azt, hogy a befogadó (olvasó, filmnéző, zenehallgató, színházi közönség, stb.) valóban és valódi érzelmekkel reagáljon az élményre. Kisgyerekek, kutyák, síró-rívó vagy éppen koponyafejként vicsorgó főgonoszok: mindezek ócska eszközei a hatáskeltésnek, melyeket egy szóval giccsként aposztrofálhatunk. 

A zenei megfelelői ennek a rockzenében a nagyívűnek gondolt, de általában rendkívül klisés és egyszerű (ál)szimfonikus, a romantikát kínai fröccsöntött műanyag kacsaként imitáló hangszerelés, az ezerszer hallott, kikényszerített érzelmekkel túlfűtött refrének és a hasonlóan szörnyű panelek.

A holland zenekarnak sem sikerül teljesen kikerülnie ezt a csapdát: többször is bekúsznak olyan dallamfordulatok, melyeket leginkább a tilinkós-csűrdöngölős folk metal szörnyzenekarok ivós-mulatós slágereiben hallhattunk már ezerszer. Azért is meglepő ez, mert a korong legerősebb, egyben kiugró és egészen elképesztő színvonalú tétele, az As All Must Come To Pass oly mértékben távol áll az efféle bandák zenei környezetszennyezésétől, hogy azt kifejezni sem nagyon lehet.

Ez a dal nevezhető talán az egész album egyetlen black metal szerzeményének: egészen csodálatos szerzemény, tökéletesen kivitelezett szerkezetű kompozíció, mely pontosan azt az irányt jelöli, mely a holland csapat egyediségét adja. A lemez több dala azonban leginkább az Amon Amarth - korai In Flames vonalon mozog, konkrétan a dallamos death metal viking-folk verziójában. Ilyen például a This Shadow Of The Heart, a No Child Of Man Could Follow vagy a Journey Through The Fog is. Nincs is ezzel semmi gond: annak azonban, aki az egészen remek As All Must Come To Pass tétellel ismerte meg a csapatot (jómagam is közéjük tartozom), elég nagy meglepetést fog jelenteni az album egésze. 

Ami viszont összeköti ezeket a stíluselemeket, az bizony a dallamok ereje. A hollandok csodálatos, fenséges melódiákat varázsoltak bele ezekbe a nótákba, ráadásul mindnek van valami rendkívül megnyugtató, szinte kozmikus jellege: tökéletesen utaztatós, álmodozós hangulatba hoznak és legyenek bármilyen hosszúak is, egy pillanatra sem unatkozunk, mert szinte filmszerű élményt adnak ezek a bő tízperces tételek. 

Tudom, hogy tökéletesség nem létezik az ember által belakott világban: a holland Shylmagoghnar második soralbuma azonban átkozottul közel állt ehhez. A kissé túltolt (néha giccsbe hajló) epikusság miatt bosszankodtam egy kicsit, azonban a zenekar tehetsége ahhoz is elég volt, hogy ezt is megússza. Nagyon komoly és tartalmas teljesítmény, de remélem, a harmadik lemezen sikerül majd elhagyniuk a zenei színvonalukhoz nem illő elemeket.

9/10 

Fotó: S.E. Dantchev