Annyi minden megírandó ötlet az eszembe jutott a tizenhatodik U.D.O. soralbum hallgatása során, hogy aztán persze szépen el is felejtettem a felét, pedig bizony becsületesen jegyzetelni is szoktam ilyenkor. Augusztus 31-én az AFM Records gondozásában jelent meg UDO bácsi bandájának legfrissebb anyaga "Steelfactory" címmel, mely egyben tökéletesen jellemzi főhősünket is. Acélgyár, bizony ám, mégpedig patinás öntőgépek olyan sora, melyekből évtizedek során patikamérlegen kimért, tökéletesre edzett fém folyik ki, ahogy a borítófestmény is mutatja.
Kezdjük talán magával a stílussal: Udo Dirkschneider (a világ legmetálabb neve, ahogy Jack Black jellemezte anno a Brütal Legend rocktematikájú videojáték promóciója során) az Accept kezdetétől egészen az aranykorszak végéig (1987) ragaszkodott ehhez a szikár, száraz, rifforientált, de mégis atomállat módjára zakatoló teuton metalhoz, mely azonban sosem szégyellt dallamos (netalántán slágeres) is lenni. Ezt tökélyre fejlesztenie a legendás német csapat nyolcvanas évekbeli lemezein, illetve az 1987-es szakítást követően immár saját bandája neve alatt készült első négy albumával sikerült.
Trendek jöttek és mentek, komplett stílusok születtek és tűntek el a süllyesztőben a metalszíntéren az elmúlt negyven évben, de germán hősünk makacsul kitartott a fentiekben leírt muzsika mellett: sokan a szemére hányták, hogy élő anakronizmusként újra és újra ugyanazt a lemezt készíti el (amúgy Motörhead, AC/DC, Iron Maiden módjára), egy milliméternyire sem távolodik el az unalomig ismert sablonoktól és totálisan figyelmen kívül hagyja az idő múlását.
Csakhogy van egy apró bibi ezekkel az ellenvetésekkel: Udo Dirkschneider átkozottul jól csinálja, amit csinál, ráadásul abszolút hiteles (és mellesleg kifejezetten szimpatikus) figurája az egész rockbiznisznek. Részéről pontosan az lenne a hiteltelen (valamint eléggé röhejes is), ha nagy hirtelen átvedlene valami mássá, ami nem ő. Ha tetszik, ha nem, a világ számára ő az Accept-metal ráspolyos hangú, smirglikedvességű miniterminátora.
Olyannyira eggyé vált ő a saját zenéjével, hogy számomra a jelenkori, újjáalakult Accept, élén Mark Tornillo frontemberrel, tökéletesen érdektelen. Tudom, nem méltányos ez a hozzáállás az amúgy keményen melózó Hoffmann-Baltes párossal szemben, de a világ már csak így működik. Más, új néven nyilván üzletileg nem érte volna belevágni a koncertezésbe, csak éppen ezzel magukra vették az állandó összehasonlítás keresztjét is, ebből pedig egyszerűen nem lehet jól kijönni.
Ezt egyébként Udo papa is érezhette, mert az U.D.O. zenekar 2015-ben átlényegült a Dirkschneider-projektté és még egyszer utoljára felszántották a nagyvilág színpadait a klasszikus Accept-nótákból álló műsorukkal. Olyannyira sikeres lett ez a turné, hogy majd' három évig ezzel haknizták végig Európát, Észak-Amerikát és Ázsiát. Aztán ahogy lenni szokott, ez bizony nem múlt el nyomtalanul: maga a frontember is bevallotta, hogy igen nagy hatással volt a dalszerzés mikéntjére az, hogy évekig a jól ismert, veretes dalokat nyomták estéről-estére, hónapról hónapra.
Az U.D.O. zenekarral szembeni egyik rendszeresen felhozott vád, hogy a kétezres évektől kezdődően átálltak a robotpilóta üzemmódra és kiszámíthatóbbnál kiszámíthatóbb sorlemezeket hoztak ki kétéves, óraműszerű pontossággal. Ebben kétségtelenül van igazság: eléggé egyforma és színtelen korongok születtek (főleg az -or végződésű albumok /"Mastercutor", "Dominator", "Rev-Raptor"/ árulkodnak az azonos öntőformáról), egyre inkább a törzsrajongók táborának.
Sokan úgy gondolják (főleg a fiatalabb rocknemezedék soraiból vagy éppen a sokat megélt és évtizedek óta napi szinten metalzenét hallgatók közül), hogy efelett a tradicionális, veretes heavy metal irányzat felett végképp eljárt az idő. Összetett kérdés ez, mindenkinek van némi igazsága, de ismét csak a hitelesség kérdéséhez kanyarodnék vissza: a nosztalgiagyár megközelítés számomra is visszataszító, azaz amikor tizen-huszonéves zenészek 2018-ban harminc-negyven évvel ezelőtti stílusban, legendákat imitálva és kvázi-feldolgozva próbálkoznak izzadtságszagú retrodalokat elővarázsolni, az valóban nevetséges.
Azonban ha veteránok adják elő azt jól és igényesen, akkor nekik elhisszük: azaz egy Saxon, Judas Priest, U.D.O., AC/DC a mai napig hiteles ezzel a zenével és csak ők hitelesek, senki más. Ezek a zenekarok új albumaikon is minőségi zenével állnak elő, nem valami lejárt szavatosságú, sokadvonalbeli produkcióval. Ami pedig jó, az harminc év múlva is jó marad: nem a kor vagy az idő múlása minősít egy adott stílust vagy előadót. Aki a "kiment a divatból, eljárt felette az idő" paneleket pufogtatja, az minden bizonnyal hasonló megvetéssel nyilatkozik a kortárs színtérnél régebbi irodalomról, komolyzenéről, képző- és filmművészetről is.
Ha röviden jellemezni szeretnénk a "Steelfactory" albumot, akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy olyan, mintha egy elveszett, eddig nem ismert Accept-korong lenne modern köntösben, valahonnan a "Restless And Wild" - "Balls To The Wall" - "Metal Heart" érából. Ebben minden benne is van: minden pozitívum és negatívum is egyben. Régen hallhattuk az U.D.O. csapatát ennyire felszabadultan játszani: mintha fejest ugrottak volna egy medencényi pezsgőbe és felszabadultan csinálják azt, amihez a legjobban értenek. Külön felhívnám a figyelmet Andrej Szmirnov gitáros teljesítményére: a szólók és a különböző, fifikás díszítések és ötletek terén, melyek színezik és kiválóan fűszerezik az amúgy szigorú dalokat, szenzációsat nyújt.
A negatívumokra rátérve meg kell jegyezni, hogy a háromévnyi hakniturné mintha a kelleténél egy kicsit nagyobb hatást gyakorolt volna a dalszerzésre: sok nóta egy az egyben megfeleltethető klasszikus Accept-tételek dallamvezetésének, riffjeinek (ha tiszteletlen lennék, akár az önfeldolgozás szó is eszembe juthatna például a már címében is árulkodó Make The Move kapcsán), de mindez eltörpül az egész korong súlya és lendülete mellett.
Be kell vallanom, régen élveztem ennyire mindenféle okoskodás vagy túlgondolás nélkül bármiféle metalalbumot: már a legelső dal torkon ragad és bár majd' egyórás a játékidő, egy pillanatra sem éreztem azt, hogy unatkoznék vagy átpörgetnék egy-egy nótát. A "Steelfactory" pontosan azt nyújtja, amit mindig is szerettem a heavy metalban: erőt, agressziót, kiváló szólókat, ráadásul akkora energialöketet ad, hogy egy hétig jókedve marad az embernek. Ennél nagyobb varázslatra pedig nincs is szükség.
9/10
Fotó: Alekszander Grigorjev
