A lemezkritika szubjektív műfaj. A kritikus véleménye bizony nem mindig egyezik a közönségével. El kell fogadni, hogy a kritikus is ember, ő is csak a saját véleményét tudja megfogalmazni. Hogy mennyire szubjektív ez a műfaj, annak bizonyítékául a Loudwire segítségével összegyűjtöttünk tíz azóta klasszikussá vált albumot, melyekről azok megjelenésekor a kritikusok nem éppen a legjobb véleménnyel voltak.

Led Zeppelin: Led Zeppelin

Gondolom, senkinek nem kell ecsetelni, milyen jelentős hatást gyakorolt a rockzene fejlődésére az angol Led Zeppelin. Az együttes nevével azonos című debütáló albumuk 1969-ben jelent meg az Atlantic Records kiadónál. A blues és a rock egyedi módon való ötvözete az egész világon egycsapásra ismertté tette a zenekart. Az Amerikában eladott 8 millió példány nyolcszoros platinalemez státuszt eredményezett.

Az albumon olyan, ma már klasszikusnak számító dalok szerepeltek, mint például a Good Times Bad Times, a Dazed And Confused, vagy a Communication Breakdown. Nem mindenki volt azonban elájulva a lemeztől. A Rolling Stone kritikusa például így jellemezte minden idők egyik legnagyszerűbb énekesét: Robert Plant ugyanolyan hiú, mint Rod Stewart, de közel sem olyan izgalmas.

Ugyanez a Rolling Stone 2003-ban a Led Zeppelin bemutatkozó albumát minden idők huszonkilencedik legjobb lemezének választotta.

Black Sabbath: Black Sabbath

Közismert az a mém, melyben az informatika nagyágyúi saját találmányaikkal dicsekszenek, míg végül a legutolsó képen Tony Iommi lazán megjegyzi: ugyan már, én feltaláltam a metalt. Az a lemez, melyet e műfaj első albumának szokás tartani, a Black Sabbath bemutatkozó korongja 1970-ben látott napvilágot. A még ugyanebben az évben megjelent "Paranoid" ugyan még nagyobb hatást gyakorolt a későbbi heavy metal, és a doom metal előadókra, a "Black Sabbath" album is olyan klasszikus tételeket tartalmazott, mint például a címadó dal, vagy az N.I.B.

A Rolling Stone, mely negyven évvel a megjelenés után minden idők ötödik legjobb metallemezének rangsorolta a Black Sabbath-ot, a korabeli lemezkritikában így vélekedett róla: olyan, mint a Cream. Csak rosszabb.

A híres kritikus, Robert Christgau pedig ezt írta: a legrosszabb fajta ellenkultúra, műanyag tálcán tálalva.

Queen: Jazz

Úgy látszik, a brit zenekarokat nem nagyon kímélte a korabeli zenei sajtó. Egy újabb szigetországi csapat, de ezúttal nem bemutatkozó korong következik. A Queen már az évtized eleje óta sztárzenekarnak számított, amikor 1978-ban megjelent hetedig stúdiólemezük, a "Jazz".

Minden idők egyik legnépszerűbb rockbandája ekkor már elsősorban a történelem egyik legkiválóbb, de annál megosztóbb személyiségű frontemberének, Freddie Mercury-nak a botrányai miatt volt állandó médiaszereplő. Talán ennek is tudható be, hogy a kritikusok nem a legjobb fogadtatásban részesítették a korongot, annak ellenére, hogy olyan, azóta is népszerű szerzemények hallhatóak rajta, mint a Fat Bottomed Girls, a zenekar egyik legnagyobb slágere a Bicycle Race vagy az a Don’t Stop Me Now, mely még manapság is több reklám zenéjéül szolgál párhuzamosan.

A New Musical Express kritikusa szerint: ha vannak siket rokonaid, karácsonyi ajándékként megvehetnéd nekik ezt a gyenge Gilbert & Sullivan utánzatot.

Természetesen a Rolling Stone is negatív véleményt fogalmazott meg: valóban, a Queen lehet az első fasiszta rockzenekar. Az egésztől csodálkozás fog el, hogyan viselheti el bárki ezeket a szerencsétleneket és szennyes ötleteiket.

Az angolszász iskolai rendszerben A-tól F-ig osztályoznak, ahol A a legjobb, F a legrosszabb, és ezen belül még + és - jelekkel súlyoznak. Ezen a skálán adott C+ értékelést a Village Voice, ami gyakorlatilag 12/18-as osztályzatnak minősül. Ez a Chicago Tribune 1,5/5-ös értékeléshez képest tulajdonképpen nem is számít rossznak.

AC/DC: High Voltage

Térjünk át a déli féltekére: a "High Voltage" az AC/DC első nemzetközi terjesztésű albuma volt, 1976-ban. Tulajdonképpen az első két, Ausztráliában megjelent lemezükből készült válogatás. Valójában főleg a második "T.N.T." című korong dalaival, a szintén "High Voltage" címen megjelent első ausztrál albumról mindössze két szám került rá a kiadványra.

Minden idők talán legnagyobb hatású hard rock csapatát sem fogadta osztatlan elismerés a kritikusok részéről. Bár a rajongók körében üstökösként robbant be az akkor divatos irányzatok között újszerű és egyedi stílusú, távoli kontinensről érkező zenekar népszerűsége, a Rolling Stone úgy vélekedett Angus és Malcolm Young csapatáról, hogy: az ostoba testvérek kiszámítható ostobasága sértő számomra. David Fricke pedig káromkodásokkal teli, gyakran becsületsértő módon kritizálta az AC/DC életmódját.

Pink Floyd: Wish You Were Here

De térjünk vissza a britekhez. Az egyik legjelentősebb progresszív rockzenekarnak 1975-ös, "Wish You Were Here" című korongja a két évvel korábban megjelent "The Dark Side Of The Moon" folytatása. Ezt a két albumot szokás a Pink Floyd munkásságának csúcspontjaként emlegetni. A "Wish You Were Here" a zenekarból korábban mentális problémái miatt távozó Syd Barrett előtti tisztelgésként jelent meg. A lemez bekerült az "1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz" című könyvbe. A Billboard lemezeladási listáján pedig az első helyig jutott. Ennek ellenére a Rolling Stone újságírója szerint: a Pink Floyd nem tudjam mi az a szenvedés. A Melody Maker pedig ennél is tovább ment, ő a kreativitást hiányolja minden szinten a lemezről.

The Stooges: Fun House

Térjünk át végre Amerikába! A Stooges-t szokás az első punk bandaként jellemezni. A "Fun House" Iggy Poppék második lemeze volt, 1970-ben jelent meg. Bár kereskedelmileg nem aratott sikert, mégis jelentős hatást gyakorolt rengeteg későbbi előadóra.

A lemezkritikák azonban inkább a korabeli közönség véleményét osztották, és nem estek térdre az album hallatán. A Melody Maker szerint a "Fun House" nehézkes, fantáziátlan szemét. A már korábban is idézett Robert Christgau pedig a következő csodálatos mondattal jellemezte a Stooges-t: a monotóniájuk nyilvánvalóan meghaladja a kompetenciájukat.

Weezer: Pinkerton

A Weezer "Pinkerton" című lemeze kapcsán tökéletesen meg tudom érteni a kritikusokat. A zenekar sosem tartozott a kedvenceim közé. Az 1994-ben megjelent második albumuk eleinte sem kereskedelmileg, se a kritikusok részéről nem volt túl sikeres. Felkerült a legrosszabb lemezek listájára is. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag azonban ez az idők folyamán megváltozott, és ma már a legnagyobb alternatív rock albumok közé sorolják.

A Entertaintment Weekly értékelését, miszerint az album partihimnuszok gyűjteménye  tériszonyosoknak, nem teljesen tudom hova tenni. A Rolling Stone szerint a lemez: fiatal, és céltalan. A Melody Maker kritikusa szerint pedig: jobb teljesen figyelmen kívül hagyni a dalszöveget.

Rolling Stones: Exile On Main St.

Ha már ilyen sokat idéztük a Rolling Stone magazin kritikáit, következzen maga a Rolling Stones zenekar. Egyes vélemények szerint Jaggerék voltak az első igazi rockbanda. Az 1972-ben megjelent dupla lemezük, az "Exile On Main St." már a tizedik brit, és tizenkettedik amerikai stúdióalbumuk volt.

A lemez vegyes fogadtatásban részesült, mára azonban a legnagyobb klasszikusok között tartják számon. Keith Richards szerint ugyanaz az újságíró, aki lemezkritikájában azt írta róla: ez egy darab szar, évekkel később a világ legjobb lemezévé magasztalta.

Mindenesetre a Rolling Stone akkori kritikusa szerint: megint kissé jellegtelen album, 2003-ban ugyanebben a magazinban miden idők hetedik legjobb lemezeként lett rangsorolva.

King Crimson: In The Court Of The Crimson King

Sokan a King Crimson "In The Court Of The Crimson King" című lemezét tartják a progresszív rock kiindulópontjának. A zenekar a poszt-pszichedelikus rock sötétebb, élesebb, kissé profetikusabb vonalát képviselte, ahol a dzsessz és a klasszikus zene hatások teljesen átvették a blues helyét a rockzenében.

A brit eladási lista harmadik helyéig jutó korong mindössze öt nótát tartalmaz, de ebből a legrövidebb is hat perc hosszú. De bármennyire is számít ma már az egyik legnagyobb klasszikusnak a maga műfajában, Robert Christgau erről a lemezről sem volt túl jó véleménnyel, egyszerűen csak szarpótléknak minősítette, melyet egy D+ osztályzattal értékelt.

Korn: Korn

Bármilyen hihetetlen, de mindössze három amerikai kiadvány szerepel a listán. A Korn saját magáról elnevezett első korongja, a nu metal stílus megteremtője 1994-ben került a polcokra. Bár a Top Heatseekers listán az első helyig jutott, a Shoot And Ladders című nótát pedig Grammy-díjra is jelölték, a zenei magazinok a következő osztályzatokkal értékelték az albumot: Calgary Herald: D-, Village Voice: C-, Rolling Stone: 2/5.