Eddig a Rozsdagyár nem írt külön cikket filmekről, csak tematikus összeállítást közöltünk. Ennek legfőbb oka, hogy az utóbbi időben nem nagyon jelent meg olyan mozi, mely az oldal profiljába vágna és érdemes lett volna róla írni. Most azonban itt egy kasszaiker a Queenről, illetve elsősorban Freddie Mercuryról, a Bohém rapszódia.

Igazság szerint nem vagyok fanatikus Queen-rajongó. Nem minden számukat szeretem. Főleg az utolsó, populáris, elektronikus jellegű korszakuk nem igazán jön be. Viszont ami tetszik tőlük, azt nagyon szeretem. A Bohemian Rapsody, a Don’t Stop Me Now, a We Will Rock You, meg még egy csomó klasszikus, rocktörténeti jelentőségű dalnak számít. Freddie Mercury pedig talán minden idők legjobb frontembere. Nem sok énekesnek szerveznek teltházas emlékkoncertet a Wembleyben, a korszak legnagyobb sztárjaival. Konkrétan ő az egyetlen ilyen, akiről tudok (persze a koncert létrejöttéhez hozzájárultak a halálának körülményei is, ő volt az első világsztár, aki az akkor még fiatal betegség, az AIDS következtében halt meg.) Nemcsak énektudása, de a színpadi jelenléte, az egész kisugárzása egyedülálló. Éppen ezért és a folyamatosan csöpögtetett, nagyon hatásos előzetesek következtében is nagyon vártam a filmet.

A nyitó hétvégén nem tudtam elmenni moziba, viszont olvasgattam a kritikákat, melyek többsége bizony nem volt túl jó véleménnyel a filmről. Egy ismerősöm is látta, ő is azt mondta, neki nem igazán tetszett. Inkább egy családi filmre emlékeztette, mint egy rendes életrajzi mozira. Úgyhogy szépen el is ment a kedvem attól, hogy megnézzem. Aztán eljutottak hozzám jobb vélemények is a filmről, így mégiscsak beültem a moziba megnézni Rami Malekéket.

És az az igazság, hogy nem bántam meg. Nem mondom, hogy ennél többet nem lehetett volna kihozni a sztoriból. De ez valóban egy hollywoodi szuperprodukció, melynek megvannak a szabályai, ezeknek pedig a film - azt hiszem - tökéletesen megfelel. Persze nem így történtek a dolgok. Az eladhatóság miatt ki lett színezve a történet, el vannak ferdítve történések, össze vannak kuszálva az időpontok és az események. De ne legyenek illúzióink, a Doors, a Ray, vagy a Nyughatatlan sem Jim Morrison, Ray Charles vagy Johnny Cash valós életét mutatja be. Vagy olyan történelmi filmek, mint a Rettenthetetlen, a Gladiátor, vagy a Kincsem történései is rendkívül távol állnak a valós eseményektől. Mégis nagyszerű mozik, rengeteg ember nagy kedvencei. Persze a néző egy életrajzi filmtől joggal várná el, hogy többé-kevésbé az igazságot adja vissza. De lássuk be, egy filmnek idő hiányában vagy épp dramaturgiai okokból sokszor egyetlen jelenetbe kell belesűrítenie több év eseményeit.

De menjünk gyorsan végig a vitatott pontokon. Aki még nem látta a filmet, szólok, hogy a következőkben spoilerezés is előfordulhat. Bár az életrajzi filmek sajátja és egyben legnagyobb hibája, hogy úgyis tudjuk előre, mi lesz a vége. Az mindenképpen előre tudható volt, hogy a zene jó lesz. Ez be is jött. A Doors, a Ray, a Nyughatatlan című filmekben állítólag az énekest játszó színész énekelt, nem is rosszul. Az előző pozitív példák ellenére írom, hogy szerencsére itt nem ez történt. Bár nyilván Jim Morrison, Ray Charles, és Johnny Cash is kiváló énekesek voltak, én nem gondolom, hogy bárki tudna úgy énekelni, mint Freddie Mercury. Illetve valószínűleg vannak ilyen nagyszerű torkú imitátorok, de egy színésztől én azt hiszem, nem várható el, hogy a külső hasonlóságon, és a gesztusok tökéletes visszaadásán kívül még énekelni is ilyen magas szinten tudjon. Ha például Jimi Hendrixről készülne film, nyilván az őt játszó csepűrágónak sem kellene olyan szinten megtanulnia gitároznia, mint ahogy a címszereplő tudott. Itt szerencsére nem ezt az utat választották, hanem eredeti felvételekről adták vissza Mercury énekhangját.

És ha már a külső jegyeknél, és a gesztusoknál tartunk. Rami Malek nagyszerűen alakítja Freddie Mercury-t, de külsőre szerintem nem lett tökéletes. Egyrészt mert minden embernek más az arcberendezése (bár Maliknak pont van egy egypetéjű ikertestvére, aki majdnem tök úgy néz ki, mint ő), másrészt viszont szerintem a fogát egy kicsit túltolták. Az énekesnek ugyan valóban jellegzetes külső jegye volt a nagy foga, amit persze ki is akartak hangsúlyozni az alkotók, de ennyire azért nem volt nagy. Ettől függetlenül, szerintem nem csak Mercury, de a többi Queen-tag külsejét is jól sikerült lekopizni, a lehetőségekhez képest.

Az eredeti tervek szint Sacha Baron Cohen lett volna a film főszereplője, de ő végül kreatív nézetkülönbségek miatt kiszállt a produkcióból (erre majd később visszatérünk). Mr. Borat kiváló színész, de én eddig még csak vígjátékokban láttam (illetve a Leleményes Hugóban, (melynek mellesleg az eredeti címe csak simán Hugo, nem tudom magyarul miért került bele, hogy leleményes?), melyben szintén egy vicces karaktert játszott), nem tudom, mennyire lett volna hiteles Freddie Mercury.

Az eddig viszonylag ismeretlen Malek szerintem nagyszerű választás volt a főszerepre. Mind beszédstílusában, mind a gesztusaiban, a színpadi mozgásában tökéletesen adja vissza az eredeti karaktert. Én a legtöbb előzetest angolul láttam, ahol hallatszott, hogy tényleg nem csak megszólalásig, de azután is kiköpött Freddie (bár tény, hogy nem sokszor hallottam beszélni a Farrokh Bulsara néven született előadót, de amennyire emlékszem a beszédstílusára, Malek tökéletes imitátor). Csak egy rövidebb szinkronos előzetest láttam, melyben kevés beszéd volt, és az nekem nem jött be. Azt gondoltam, hogy a magyar szinkron hazavágja szegény Malek munkáját. De végignézve a filmet szinkronizálva, megnyugodtam, Fehér Tibor nagyon jól vette át az eredeti hangi manírokat.

Egy dolgot tudok kifogásolni Malek játékéban, de erről nem igazán tehet. Nem véletlenül lesz ugyanis valaki Freddie Mercury, vagy Mick Jagger. Vagy ott van Marylin Monroe, aki korántsem biztos, hogy a világ legszebb nője volt, még a saját korában sem. Mégis nagy valószínűséggel ő minden idők legnagyobb szexszimbóluma. Ahhoz ugyanis, hogy valaki ikonná váljon, sok minden szükséges, de a legfontosabb a veleszületett kisugárzás. És ez bizony Malekben nincs meg olyan mértékben, mint Mercuryban volt. Leutánozhat ő mindent tökéletesen, a kisugárzást nem tudja lemásolni. És a színészt nézve bizony nem jött át teljesen, mitől vált ez az ember ekkora ikonná. Ettől függetlenül Rami Malek Freddie Mercury alakítása eléggé Oscar-gyanús. Az Amerikai Filmakadémia tagjai amúgy is előszeretettel jutalmazzák az ilyen életrajzi filmek szereplőit, de Rami Malek valóban megérdemli a szobrocskát ezért az alakításért.

A tárgyi és időrendi tévedésekről már volt szó. Annak okairól, hogy a film idősíkja, a dalok születésének ideje, és körülményei, a zenekar, és Mercury körül megforduló személyek feltűnése, koncertidőpontok, és hasonlók nem feltétlenül ebben a sorrendben, nem akkor és nem úgy történtek, már írtam korábban. Sok minden nem akkor, és nem úgy történt, mint a filmben. Mercury nem csak távoli rajongója volt a Smile-nak, de már ekkor személyesen ismerték egymást Brian May gitárossal és Roger Taylorral. De persze dramaturgiailag sokkal jobban néz ki, hogy pont akkor megy oda hozzájuk, amikor kilép az énekes, és ajánlja fel, hogy szeretne hozzájuk csatlakozni. A végén pedig a Live Aid a kulcspillanat, minden akkor, akörül történik. Az valóban igaz, hogy a Queen a koncert előtt épp komoly válságban volt, melyből a Live Aid fellépés sikere rángatta ki őket (erre is majd visszatérünk később).

Viszont Mercury ekkor még nem tudta magáról, hogy HIV-pozitív, így a zenekarral sem közölhette ezt a koncert előtti próbákon. És Jim Huttont sem a koncert előtti délelőtt kereste meg, hogy aztán összejöjjenek, együtt elmenjenek a Bulsara szülőkhöz, és velük is kibéküljön, majd mindezek után este fellépjen a Wembley-ben. Ebből csak a vége igaz. De a hollywoodi filmeknek van egy sablonjuk, hogy a vége felé kell egy mélypont, amikor úgy néz ki, minden összedől, majd a legvégén jön a happy end, ahol mégis minden jóra fordul. A film írói erre az egy napra időzítették ezt a teljes kiteljesedést. Bizonyos események ábrázolásáról egyébként sem hiszem, hogy tizenkét éves kor felett bárki elhinné, hogy például így születik egy dal vagy ilyen dolgok valóban megtörténtek. Akit amúgy érdekelnek, milyen tárgyi tévedések szerepelnek a filmben, számtalan angol nyelvű videót talál a Youtube-on ebben a témában.

Ami Sacha Baron Cohen kilépésének is az oka volt, miszerint nem mindenki ilyen formában ábrázolta volna sem a zenekart, sem Mercury-t, az az, hogy Brian May-nek és Roger Taylornak túl sok beleszólása volt a film elkészültébe, és ezért nem feltétlenül oda kerültek a hangsúlyok, ahova kellett volna. Talán ezért lett a filmben John Deacon ennyire jelentéktelen figura, és az is biztos, hogy bizonyos esetekben rátolták a felelősséget egy halottra (pedig pont az ö emlékének állít emléket a film). Például az említett válság, mely majdnem a zenekar feloszlásához vezetett, az a film szerint elsősorban Mercury hibája volt, aki szólóprojektbe kezdett, ezzel megbontva a zenekar egységét. A valóságban azonban az énekes épp azért kezdte el a saját szólóanyagát készíteni, mert a zenekar válságban volt, szünetelt a közös munka. Taylornak pedig ekkor már két szólóalbuma is megjelent, de May is készített egy középlemezt Eddie Van Halennel. A zenekari válságot valójában a négy tag közti folyamatos feszültségek okozták. Ez egyrészt a különböző zenei ízlésekből fakadó kreatív nézeteltérésekből fakadt. Másrészt ott voltak a jogdíjviták, hogy kinek hány dala kerüljön fel a lemezre. De semmiképpen nem az, hogy az énekes szólólemezt készített.

A hírek szerint Cohen inkább egy Mercury, és nem Queen-filmet szeretett volna csinálni. De ez szerintem megvalósult. A Bohém rapszódia sokkal inkább szól a frontemberről, mint a zenekarról. Persze benne vannak ők is a moziban, hiszen nélkülük nehéz lenne bemutatni az énekes életét. Valóban lehettek volna mások a hangsúlyok, de pont mivel ez elsősorban Mercury-film, így inkább az ő életének lényeges eseményein van a hangsúly, nem a zenekar fontos fordulópontjain. Ezen belül is lehetett volna persze máshol a fókusz. Freddie Mercuryról lehetett volna készíteni egy mélylélektani drámát is. Bemutatva a szorongásait, melyeket a szexuális- és etnikai kisebbségbe tartozás okozott neki. Az ezekből fakadó megfelelési kényszert. A mérhetetlen, és viszonzatlan szeretetéhsége okozta belső küzdelmeket. És érzékeltetni, hogy valójában az ebből való menekülés kergette bele abba a hedonista életvitelbe, mely aztán a halálához vezetett. De ez egy szórakoztató film akart lenni, az is lett, és ez érzékelhető a mozipénztáraknál is. Márpedig az alkotóknak ez volt a legfőbb szempont. De valószínűleg a Queen-rajongók is sokkal szívesebben néznek egy ilyen filmet. Azért így is történtek nem is apró utalások ezekre a lelki tényezőkre. A szexuális kicsapongásokat, drogpartikat pedig nyilván nem lehet egy az egyben visszaadni egy ilyen jellegű filmben.

Egyébként szívesen megnézném (akár Sacha Baron Cohennel a főszerepben) azt a bizonyos másik verziót is. De nekem ezzel sem volt különösebb bajom. Nagyon megható volt viszont, amikor vége lett a filmnek, feljött a felirat, az emberek pedig elindultak kifelé. Majd a zene mellett megjelentek az eredeti Freddie Mercuryról készült felvételek, és mindenki megállt a lépcsőn vagy ott ahol éppen volt, és figyelte az énekest. Mert ha ő valahol megjelent, különösen akkor, ha ezt a színpadon tette, akkor nem lehetett nem odafigyelni. Aztán amikor a koncertfelvétel véget ért, az utolsó végefőcím dal a Show Must Go On volt, melynek hatására azért kicsit küzdenem kellett, hogy ne jelenjenek meg a könnycseppek a szemem sarkában. Mert bár ez "csak" egy szórakoztató film volt, azért volt olyan hatással a nézőre, hogy ne úgy hasson rá ez a dal, mint máskor, amikor megszólal a rádióban. Persze ahogy öregszik az ember, eleve más érzéseket vált ki belőle ez a szám, mint annak idején gyerekként. 

 8/10