Végérvényesen felnőtt és elfoglalta helyét Magyarországon a metalbandák egy olyan nemzedéke, amely semmilyen módon - sem dallamvilágában, sem zenei gyökereiben, sem pedig általános mondanivalójában - nem kapcsolódik a hetvenes-nyolcvanas évek magyar hard rock / heavy metal vonalához, de még a kilencvenes évekéhez sem: hogy aztán ez jó dolog-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga.
Aki figyeli a hazai rockszínteret, könnyen be tudja azonosítani ezeket az együtteseket: igen fiatal, általában huszonéves tagokból álló zenekarokról beszélünk, melyek valóban a legfrissebb hajtásai a magyar metalszcénának, de szerencsére az életkornak semmilyen jelentősége sincs a minőség vonatkozásában.
Döntő többségük angol nyelven írja és adja elő dalait (bár az AWS és a Nova Prospect ma már magyarul énekel), zenéjükre pedig általában a legfrissebb trendek átemelése jellemző, azaz a kétezres évek második felétől uralkodó vált djentes-progos/groove metal hangszeres alapra építkeznek a dallamos post-hardcore jellegű vagy egyenesen a kortárs popzenéből átvett slágeres refrének. Rendszerint az elektronika használata is hangsúlyos szerepet kap a dalokban.
Ha gyors számvetést kellene készítenünk, akkor a PlasticOcean, az Orient Fall vagy éppen a Tears Of Kali juthat az eszünkbe, hogy csak azon brigádokat említsük, melyek albumairól lapunk lemezkritikát írt (ezek ITT, ITT és ITT olvashatóak). Ebbe a sorba illeszkedik a 2014-ben Budapesten megalakult The Tumor Called Marla is, mely 2015-ben jelentette meg "Trance" című bemutatkozó EP-jét az amerikai Imminence Records gondozásában. A HammerWorld magazin 2018 júliusi-augusztusi dupla számának CD-mellékleteként aztán napvilágot első stúdióalbumuk is "Limbo City" címmel, de a korong természetesen kiskereskedelmi terjesztésben is megvásárolható.
A legelső benyomásom a csapatról a profizmus: rendes költségvetéssel megtámogatott, látványos klipek, lemezbemutató koncert és országos klubturné, melynek során eredeti, szinte látványszínháznak is beillő színpadtechnikával dolgoznak, kiemelkedően jól megszólaló, egységes atmoszférájú lemez, szóval érezhetően sok energiát tesznek bele a dologba a tagok.
A The Tumor Called Marla zenéje a fentebb felsorolt bandák közül leginkább a Tears Of Kali-éhoz áll a legközelebb, sőt, tulajdonképpen ikertestvéreknek is lehetne nevezni őket, mert szinte minden tekintetben hozzák egymás megoldásait. Lássuk a közös pontokat: angol nyelven előadott dalok, djentes, tördelt, poliritmikus, úgynevezett modern prog-metalos alapok, a samplerek és az elektronika kiemelt használata, no meg a mai popzenében uralkodó stílusban előadott női ének - hörgős/deathcore-os férfivokál kettőse által hozott slágeres-lebegős dallamok, melyek folyamatosan ellenpontozzák egymást.
A "Limbo City" tíztételes, negyvenperces album, mely azonban három instrumentális, ambient átkötést is tartalmaz, illetve a záró The Run egy majd' hétperces, ipari zörejekkel és a középrészen progos-technikás villantásokkal teli, feleslegesen hosszú, ének nélküli szerzemény, melyről egyáltalán nem éreztem, hogy passzolna a koronghoz. Így marad tulajdonképpen félórányi, egységes atmoszférájú hallgatnivaló, ami önmagában kissé kevésnek tűnik a bemutatkozáshoz.
Az első négy teljes szám, azaz a Temper Trap, a Stainglory, a Tmesis és a kissé szikárabb, zúzósabb Distances mind hibátlan és kiváló szerzemények: meggyőződésem, hogy szemernyivel sem maradnak le a nemzetközi színtér produkcióitól. Remek, dallamos refrének, sűrű és ötletes hangszerelés, ráadásul kellő súllyal megdörrenő gitárriffek, no meg az elektronika sincs ízléstelenül az arcunkba tolva: egyszóval szinte minden tökéletesnek tűnik. Ha nagyon meg kellene erőltetnem magam, akkor annyit tudnék mindösszesen felhozni, hogy az egyébként remekül éneklő Kovács Barbara bátrabban kiereszthetné a torkát, lehetne egy kicsit őrültebb, ha tetszik, mert most túlságosan is visszafogja magát. Bár lehet, hogy ez tudatos dolog a hörgős macsó - elegánsan hűvös női vokál kettős koncepciója révén.
A lemez legzúzósabb pillanata a Csongor Bálint közreműködésével készült True/Born képében érkezik meg, mely leginkább egy vérbeli deathcore tételre emlékeztet és itt még a dallamos refrének sem igazán tudják lefogni a dal lendületét. A Ghosts című szerzeménnyel azonban nem sikerült megbarátkoznom: közel hét percével, furcsa ritmizálásával és eléggé dallamtalan verzéivel nem tudott közel kerülni hozzám, ráadásul a középrészen található vokális felelgetést és lefojtott suttogást is kissé erőltetettnek, valamint céltalannak éreztem.
Maradt így tehát öt tétel, mely viszont annyira ígéretes, hogy teljesen jogosnak érzem a pontszámot. A "Limbo City" tipikus debütalbum lett, mely megmutatja ugyan a zenekar jövőbeni potenciálját és erősségeit, de egyben azokra a dolgokra is rávilágít, melyek feleslegesek és érdemes lenyesni azokat.
Vannak itt még gyermekbetegségek (legyünk őszinték: az anyag játékidejének majd' fele ide sorolható), de a Temper Trap nálam eddig az év magyar modern metal tétele: mantraszerűen ismét felhozom a magyar nyelvű dalszövegek fontosságát és remélem, hogy egyre több - egyelőre - angolul éneklő fiatal csapat ismeri fel ennek jelentőségét. A The Tumor Called Marla bemutatkozása tehát nem hibátlan, de nem is kell annak lennie. Lehetőségeket villant fel és ez a lényeg: a többi majd kiforrja magát a második vagy harmadik soralbumukra.
7,5/10
Fotó: Bikali Sándor
