Hajlamosak vagyunk mindannyian a hazai metalszínteret és annak bandáit leszűkíteni a fővárosra, no meg a Barba Negra-Dürer-A38 Hajó szentháromságra és ebben természetesen van némi igazság. Azonban időről időre felbukkannak olyan vidéki csapatok is, akik lazán hozzák a nemzetközi színvonalat, noha olyan nehézségekkel kell megküzdeniük, melyekkel a budapesti vagy éppen a hallgatóbarátabb zenét játszó pályatársaik alig szembesülnek. A kisvárdai Crowhill Tales pontosan ilyen banda, a szeptember 18-án megjelent "If I Were A Crow" című első, szerzői kiadásban megjelent albumuk pedig mindezek ellenére hatalmasat szakít.
A zenekart még 2005-ben alakította meg Hegedűs Norbert és Losonczi Péter: az ő gitárjátékuk, riffelésük és dallamaik alapjaiban határozzák meg a Crowhill Tales zenei hátterét. Tizenhárom évnek kellett eltelnie, mire megjelenhetett első sorlemezük és ez tulajdonképpen mindent el is mond a bevezetőben említettekről, valamint a hazai metalszcéna elmúlt évtizedéről is. Nem a zene minősége okozta ezt a holtidőt: a sokszor kilátástalan, mindennemű segítséget nélkülöző küzdelem a reménytelennek tetsző körülmények ellenére, a puszta fennmaradásért folytatott harc, illetve a választott stílus teljes visszaszorulása sajnos folyamatosan nehezítette a kisvárdai együttes helyzetét és tulajdonképpen kész csoda, hogy végre idén elkészült a bemutatkozás.
A megalakulást követő első hanghordozójuk a 2013-as "Before Birth" című EP volt, de ahogy az lenni szokott, az alapító pároson kívül mindenki záros határidőn belül kikopott a bandából és a két gitárosnak a semmiből kellett ismét felépítenie a zenekart. Lehet ezt a visszajelzések és a (legalábbis a magyar viszonyok között valamennyire értelmezhető szintű) áttörés hiányával magyarázni, de talán jót is tett mindez az együttesnek, mert pár év után aztán ki is alakult a jelenlegi felállás, melyet végül a debütalbumon is hallhatunk.
A Crowhill Tales nem szolgál könnyű megfejtéssel: death, thrash és doom metal elegyét játsszák, ráadásul kifejtősen, kompozíciós türelemmel, mely türelmet aztán a hallgatótól is megkövetelik. Az alapvetően igen depresszív zenét szerencsére oldják a sűrűn előforduló, rendkívül hangulatos akusztikus, atmoszferikus betétek, illetve a gyors, thrashes darálások is (lásd például a Lost For The World, valamint az Imagined Evolution című tételeket). Ezek a dalok önmagukban igen kellemesek, felpumpálják az adrenalinszintet, azonban a korong átfogó zenei világából némiképp kilógnak, nem illeszkednek szervesen a nóták kilátástalan, lehangoló életérzéséhez.
Azonban a korong igazi erősségét a hosszabb, death/doom szerzemények adják: érdekes megfigyelni, hogy az alapvetően a kilencvenes években virágkorát élő stílusba hogyan csempésznek modern, kortárs elemeket a kisvárdaiak. Itt jön elő az új felállás erőssége: Gáva József dobos és Fazekas Péter basszusgitáros betonkemény ritmusszekciót pakol a riffek alá, mely eleve szokatlan ezen a színtéren. Fémesebb, szikárabb lett így az atmoszféra, a gitárok is kíméletlenebbek, mint az átlag doom kesergő, de pontosan ettől kap teljesen egyedi ízt a Crowhill Tales korongja.
Ami azonban kimagaslik a lemezen, az mindenképpen Zákány Alex előadásmódja: egészen elképesztő, hogy a frontember hányféle hangon, ízzel és stílusban nyújt valami egyedit, de szó szerint minden egyes szerzeményben. A pincemély deathes hörgéstől a középregiszteres metalcore-jellegű üvöltözésen és a blackes károgáson, no meg a deathcore-t idéző pusztításon át a címadó tételben szereplő tiszta énekig mindent bevet, amit a metalban megszokhattunk, teszi ezt ráadásul egészen kivételes magabiztossággal.
Nem tudom, hogy miért, de a hazai metalbandák egyik rákfenéje az ének: még a kifogástalan, remek hangszeres produkciót is gyakran teszi tönkre a csapnivaló vokális teljesítmény és válik nevetségessé egy másodperc alatt az egész miskulancia. Nos, Zákány Alex nem kímél bennünket: tökéletes felkészültséggel és elsöprő lendülettel nyomja végig a nótákat, ráadásul illeszkedve az egyes számok által megkövetelt atmoszférához.
A korong abszolút csúcspontja a két monumentális zárótétel: a címadó nóta és a Distressed olyan érzelmi ívet ír le és jár be, hogy tényleg keresgélni kell az állunkat. Nagyon régen húzott és szippantott be ennyire zenei atmoszféra: ezekből a nótákból tényleg valami olyasféle letargia és a reménytelent elfogadó, mert mást tenni nem tudó depresszió árad, hogy a lemez meghallgatása után nem is igazán vágytam másra, csak némi csendre, hogy kiengedjem magamból ezt a felgyülemlett kilátástalanságot.
Némileg furcsának egyedül a zenekar névválasztását érzem: a Varjúdombi mesék a '80-as évek (mind tartalmában, mind pedig animációs megvalósításában) formabontó mesesorozata volt, de az abban meglévő szándékoltan ironikus él nagyon távol áll a kisvárdai banda zenei világától. Angolul jól hangzik ugyan, de érzésem szerint nem passzol az együttes dalaihoz, már csak hangulata miatt sem.
Zeneileg lehetetlen belekötni a zenekarba, egyedül a thrashes dolgokat érzem kicsit ideszuszakoltnak, de azok is annyira jók, hogy igazából jól is esnek a hosszú doom/death bóklászások között. Kiváló bemutatkozás, brutálisan erős és egységes atmoszférával: igazi underground gyöngyszem ez, egy bő évtizedes küzdelem eredménye. Reméljük, a Crowhill Tales jelenlegi felállása tartós marad, mostantól rendszeresen érkeznek a stúdióanyagok, a zenekarnak pedig mindenképpen a külföldi kiadók felé tapogatózást javasolnám, mert itthon ennek a stílusnak rendkívül szűk a tábora, legyen bármennyire színvonalas is a produkciójuk.
9,5/10
