Nincsen rózsa tövis nélkül: a legtökéletesebb zenei pályafutás is kibicsaklik néha, ráadásul a legváratlanabb helyeken és személyek esetében. Egy világhírű rockbandában a tagok által kialakított művészi együttműködés mindig több, mint az egyéni produkciók összessége és ez fájóan egyértelmű módon mutatkozik meg az együttes feloszlását követően vagy éppen az egyik zenész életközepi válságakor. Ilyenkor jönnek létre azok a szörnyűséges albumok, melyeket a rocksztár aztán évtizedekkel - vagy akár már pár nappal később is - kétségbeesetten próbál kimagyarázni vagy éppen a létezését is letagadni.

Válogatásunkban kétféle szólóalbum-katasztrófával találkozhatunk. Ahogy már említettük, egy csapat megszűnése után a karizmatikusabb tagok természetszerűleg saját lemez elkészítésével próbálják beindítani az anyabandát követő karrierjüket. Számos sikeres pályát tudnánk felsorolni, de legalább ugyanennyi balfogást is. A legrosszabb verzió az, amikor a korábbi frontember - talán a kiadó, a producer vagy éppen a szomszéd Marika néni tanácsára - teljes fazonváltást próbál megvalósítani, hátat fordítva jól ismert, a rajongótábor által megszokott és elvárt dalainak és a kor éppen uralkodó trendjéhez kívánja igazítani stílusát.

A szólólemez-borzalmak nem kevésbé rettenetes és feneketlen gödrében az "én is megmutatom, hogy mit tudok" effektus által vezérelt önmegvalósítások találhatóak: ekkor egy világhírű rockbanda addig kevés teret kapott hangszerese pakol össze egy korongra való nótát. Sajnos az ilyen esetekben egyetlen haver sem mondja el delikvensünknek, hogy nem véletlenül nem szerepelt ő soha az anyabanda dalszerzői között. A rocktörténet legindokolatlanabb produkció jönnek ekkor létre: mindenkinek roppant kellemetlen a dolog, talán csak a kritikai érzékkel nem kellőképpen megáldott zenész élvezi az ötpercnyi rivaldafényt. 

Ray Manzarek - The Golden Scarab (1974)

Minden idők egyik legnagyobb hatású rockbandája, a The Doors 1971-ben halálos csapást szenvedett el: karizmatikus, mára legendává nemesedett énekese, Jim Morrison szívelégtelenség következtében, alig 27 évesen elhunyt Párizsban. A csapat maradék három tagja nem akarta feladni: Ray Manzarek billentyűs és Robby Krieger gitáros énekével még két albumot is megjelentettek, de 1973-ra végleg világossá vált számukra is, hogy a The Doors Jim Morrison nélkül senkit sem érdekel, így a zenekar fel is oszlott.

Manzarek 1974-ben jelentette meg önálló bemutatkozását "The Golden Scarab" címmel: nos, finoman szólva a latin szambát járó Elvis Presley-epigon üzemmódban előadott dalok nem hozták meg a várva várt áttörést, mire a zenész gyorsan kiadott még egy korongot, alig pár hónapra rá, de az is totális csőd lett. A "The Golden Scarab" azonban igazi tragédiát jelentett Manzarek számára: egész egyszerűen nevetségessé vált, olyannyira, hogy fel is hagyott a szólópályával, háttérzenészként, majd producerként dolgozott és csak a The Doors öröksége kapcsán aktivizálta magát a későbbiekben.

Billy Wyman - Monkey Grip (1974)

Az óceán túlpartján az akkor már szupersztár rockbanda, a The Rolling Stones basszusgitárosa, Bill Wyman is úgy érezte, hogy ideje megosztania a nagyérdeművel azokat a dalait, melyek nem fértek bele az anyabanda repertoárjába. Ez merőben szokatlan volt a brit zenekarnál, ráadásul Wyman volt az első közülük, aki ilyesmivel próbálkozott. Bemutatkozása az 1974-es "Monkey Grip", melyen minden dalt ő szerzett és ő is énekel minden egyes nótában.

Bár Wyman elég sokat fektetett saját pénzéből a promócióba, illetve neve és státusza is biztosított számára hírverést, valamint a kritika is kedvezően fogadta az anyagot, a lemez óriásit hasalt. A brit listán a harminckilencedik helyen nyitott és mindösszesen egy hetet töltött ott, az amerikai Billboard-listán pedig éppen hogy belefért az első százba.

Keith Moon - Two Sides Of The Moon (1975)

A legendás angol rockcsapat, a The Who doboszsenije, Keith Moon élete a folyamatos önpusztítás, törés-zúzás, balhék, alkohol- és kábítószerproblémák, no meg az állandó anyagi gondok jegyében telt el amellett, hogy súlyos személyiségzavarokkal is küzdött. Mindezek ellenére a rockzene egyik legszerethetőbb figurája volt, akit az egész szakma imádott. A zenekar tagjaként ő volt az utolsó, aki szólóalbummal állt elő, de mint mindenből, ebből is tréfát - és totális katasztrófát - csinált.

1974-ben Moon Los Angelesbe költözött, hogy Harry Nilsson lemezének felvételein működjön közre. A korong producere John Lennon volt, de Ringo Starr, valamint a kaliforniai rockszíntér számos figurája is jelen volt a stúdióként is funkcionáló hotelben. A dolgok igen hamar beindultak: a több hétig tartó bulizás során mindenki odacsődült, aki csak számított a szakmában, Lennon pedig záros határidőn belül elmenekült New Yorkba, mert nem bírta az állandó partizást. Ekkor fogant meg Moonban az ötlet, hogy ő is kiad egy szólóalbumot, mely az akkori divatnak megfelelően feldolgozáslemez lett. 

Az MCA kiadó hamar felkarolta az elképzelést és kész volt rendes promóciót is tolni a korong mellé, csak éppen nem számoltak Keith Moon őrületével. Közel négyszázezer font ment el az album felvételeire, több mint hatvan zenész játszott a stúdióban, gyakran hetekre le kellett állni a dobos viselkedése és egészségi-mentális állapota miatt. Moon végül csak három dalban játszott, viszont minden tételben ő énekel. A megjelenést körbevevő botrányok méretére jellemző, hogy a kiadó vezérigazgatója megtagadta a lemezborító elkészítésével kapcsolatos hatalmas összeg kifizetését, mire Keith Moon becsempészett egy fejszét a találkozóra és azt a feje felett lóbálva, üvöltve fenyegetőzött, hogy összetöri a főnök vagyonokat érő mahagóni íróasztalát. Az album természetesen megbukott, Moon botrányos élete pedig 1978-ban, 32 éves korában ért véget gyógyszer-túladagolás miatt.

Gregg Allman és Cher - Two The Hard Way (1977)

Cher, miután elvált férjétől és előadópartnerétől, Sonny Bonótól, három napra rá hozzáment Gregg Allmanhez, a southern rock legenda Allman Brothers Band alapító gitáros-énekeséhez. A rockbanda éppen akkor oszlott fel és a házaspár jó ötletnek gondolta egy közös album kiadását. Nos, ez minden idők egyik legbizarrabb zenei együttműködése: a musical-, varieté- és alkalmi popsztár Cher, valamint a viking külsővel megáldott rocker közös zenei metszete valami elképesztően zagyva kulimásszá állt össze, melyet a nagyérdemű tolerált a legkevésbé. 

A promóciós turné konkrétan botrányba fulladt és le kellett állítani, mert a komplementernek legkevésbé sem mondható két rajongótábor szó szerint egymásnak esett és tömegverekedések törtek ki a koncerteken. A házasság sem tartott sokkal tovább: 1978-ban kimondták a válást, Allman pedig újjáalakította csapatát.

Debbie Harry - KooKoo (1981)

Az ikonikus amerikai újhullámos, post-punk csapat, a Blondie éppen szünetet tartott (és egy évre rá fel is oszlott), amikor Debbie Harry és élettársa, a csapat gitárosa, Chris Stein engedte magát meggyőzni arról, hogy itt az ideje kiadni az énekesnő első szólóalbumát. A kiadó a feladatra a Nile Rodgers / Bernard Edwards producer-szerzőpárost szemelte ki, akik később David Bowie, a Duran Duran, illetve Robert Palmer '80-as évekbeli lemezeivel érték el legnagyobb sikereiket.

A probléma az volt, hogy a funk, a diszkó, no meg a rap-pop elegyével kifőzött zenei kotyvalék egyáltalán nem illett Debbie Harry nyersebb, vagányabb rockstílusához, ráadásul sem ő, sem pedig Stein nem volt hozzászokva ahhoz, hogy mások dalait adja elő. A végeredmény egy rendkívül kínos, erőltetett produkció lett, melyen az sem segített, hogy a lemezborítót, valamint a kislemezklipet a svájci H.R. Giger készítette, aki a legendás sci-fi, az Alien látványtervezője is volt. 

Peter Criss - Let Me Rock You (1982)

A Kiss eredeti dobosa, Peter Criss 1980-ban hagyta ott a csapatot és azonnal szólópályáján kezdett el dolgozni. 1978-ban a zenekar mind a négy tagja kiadott egy-egy lemezt, melyek a Kiss-diszkográfia szerves részét képezték, igaz, Peter Criss anyaga lett a legsikertelenebb. Az 1980-as "Out Of Control" is hasonló pályát futott be, nyilvánvalóvá téve, hogy a dobosnak nem sikerült fenntartania korábbi hírnevéből fakadó népszerűségét.

Az 1982-es "Let Me Rock You" esetében Criss teljes stílusváltást valósított meg: rajongói először láthatták a híres Kiss-arcfestés nélkül, ráadásul a dalok leginkább a '60-as évekbeli popslágerek hangulatát és színvonalát hozták, gyakorlatilag mindenféle rockhangzás nélkül. A bukás garantált volt, Criss végérvényesen befejezte a zeneipari próbálkozását (igaz, az elkövetkező húsz évben még két anyaggal jelentkezett, mindenféle visszhang nélkül): a lemez meg sem jelent Amerikában, csak akkor, amikor a Kiss eredeti felállása ismét összeállt a kilencvenes évek második felében. 

David Gilmour - About Face (1984)

1983-ban jelent meg a brit prog-rock dinoszaurusz, a Pink Floyd utolsó olyan albuma, melyet a rajongók az együttes utolsó rendes korongjának tartanak. Pedig a "The Final Cut" tulajdonképpen egy Roger Waters szólóalbum, hiszen ekkorra Richard Wright billentyűs-énekes már nem volt tagja a bandának, Mason és Gilmour pedig szinte alig tett hozzá valamit is a lemezhez és csak a várható nagyobb példányszám és jogdíj miatt ragaszkodtak a Pink Floyd márkanévhez. Ezt követően a banda gyakorlatilag megszűnt létezni: Roger Waters később hivatalosan is kimúltnak nyilvánította a brigádot.

David Gilmour gitáros-énekes is tisztában volt az együttesen belüli erőviszonyokkal és az 1978-as, saját nevét viselő lemezt követően azonnal nekiállt a következő anyagának. Elképesztő sztárválogatott állt össze a felvételekhez: Jon Lord (billentyűs - Deep Purple), Steve Winwood (billentyűs - Blind Faith, The Spencer David Group), Jeff Porcaro (dobos - Toto), Pino Palladino (basszusgitár - Don Henley, Elton John, The Who), valamint Roy Harper énekes. Néhány dalszöveget Pete Townshend, a The Who gitárosa írt Gilmournak.

Mindezek ellenére az album nem lett sikeres, csupán annyiban, hogy David Gilmour nevét a köztudatban tartotta: a gitáros később bevallotta, hogy nem érezte jól magát a lemez készítése közben és túlságosan a '80-as évek pophangzását erőltette, mely igen távol áll tőle. Természetesen az "About Face" korántsem hallgathatatlan szemét, de David Gilmour hetvenes évekbeli teljesítményével nem említhető egy lapon.

Freddie Mercury - Mr. Bad Guy (1985)

1985-ben a brit Queen nem volt sikerei csúcsán és átmeneti pihenőre vonult. Annak ellenére, hogy mind Európában, mind pedig Amerikában a hard rock és a heavy metal népszerűsége az egeket ostromolta, a rockbanda nem találta az idők hangját és képtelen volt megismételni hetvenes évekbeli eredményeit. Ezt az időt használta ki a frontember Freddie Mercury, hogy elkészítse régóta tervezgetett szólóalbumát.

Az énekes a hangmérnöki feladatoktól a dalszerzésen át a feljátszásig mindent magára vállalt, azonban a hangszerelés - a szintetizátorhangzás révén - tipikusan a '80-as évek kilúgozott, műanyag dance-pop világát tükrözi. Gyakorlatilag a Queen védjegyét adó gitárrock teljes mértékben hiányzik a korongról: Mercury dalai a Queen-rajongók számára túlságosan popmusicalesek, míg az átlaghallgatók számára pedig egy rocksztártól szokatlanok voltak. A "Mr. Bad Guy" Amerikában észrevétlenül tűnt el a süllyesztőben, egyedül az Egyesült Királyságban jutott a hatodik helyig, Európában is jórészt visszhang nélkül maradt. 

Roger Waters - Radio K.A.O.S. (1987)

Roger Waters a Pink Floyd zenekarból történt kilépését követően rendkívül sértődötten és felháborodottan fogadta, hogy három társa nem óhajtotta a szögre akasztani a banda pályáját és nélküle folytatták. Elkeseredett pereskedés kezdődött, Waters egyenként hívogatta telefonon a koncerthelyszíneket és -szervezőket, hogy bírósági eljárással fenyegesse meg őket, ha leszerződtetik az együttest egy-egy fellépésre. 

A dolgok végül nagy nehezen rendeződtek, de az énekes-basszusgitáros-dalszerző addig sem pihent: mivel az 1984-es első szólóalbuma nem rengette meg a slágerlistákat, 1987-ben egy nagy költségvetéssel és promóciós büdzsével megtámogatott modern popalbummal állt elő, mely a "Radio K.A.O.S." nevet kapta. Külön érdekességképpen a nélküle tovább működő Pink Floyd is 1987-ben jelentette meg visszatérő korongját "A Momentary Lapse Of Reason" címmel és így egyfajta vetélkedés is kialakult a két tábor között.

Nos, a harc Waters számára csúfos véget ért: a "Radio K.A.O.S." sehol sem került be a TOP10-be, egyetlen dala sem lett sikeres, a turné iszonyatos adósságba verte a zenészt és az észak-amerikai sikertelen koncertkör után le is fújták azt, miközben a Pink Floyd albuma óriási siker lett, egyedül az Államokban négymillió példányban kelt el és kétéves világ körüli turnén promótálta a zenekar. 

Waters később úgy nyilatkozott, hogy utálja az anyagot, sosem szabadott volna azt elkészítenie és hogy rengeteget görcsölt azon, hogy a megszólalás modern legyen, amivel tönkre is vágta az egészet. 

Dee Dee Ramone - Standing In The Spotlight (1989)

Ha bukás, akkor legyen méretes: a punk rock legenda Ramones basszusgitáros-dalszerzője, Dee Dee Ramone a drogelvonón ismerkedett meg a rappel és úgy döntött, hogy onnantól ő egy bona fide rapsztárrá vedlik át, mert a punk ideje lejárt. Első szólóalbuma, az 1989-es "Standing In The Spotlight" minden idők legborzalmasabb és legbrutálisabbat bukó lemezeként vonult be a rocktörténelembe.

Akkorát hasalt, hogy a megjelenését követően hősünk a Ramones soraiból is kilépett, végleg felhagyott a rappel és a hip hoppal. Néma főhajtással hallgassuk meg az alábbi nótát, mely egyébként eredetileg nem is került rá a lemezre (csak az általunk totálisan céltannak érzett újrakiadásokra), de Dee Dee szerelme a rappel innen indult. Funky Man, na persze ... Hallgatni is fájdalmas.

Billy Corgan - TheFutureEmbrace (2005)

Az alternatív rock pápája, a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb csapatának, a The Smashing Pumpkins formációnak az egyszemélyi főnöke, Billy Corgan 2005-ben jelentette meg eddigi egyetlen szólóalbumát "TheFutureEmbrace" címmel. A lemez teljesen szakított a zenész korábbi munkáinak hangulatával és megszólalásával: az addigi gitárorientált hangzást felváltotta az elektronika, ráadásul az anyag egy igazi, művészi értelemben elvont konceptlemez Corgan szülővárosáról, Chicagóról. 

A korong mindez idáig összesen hatvankilencezer példányban kelt el: valamit Corgan is érezhetett a katasztrofális fogadtatásról, mert a megjelenés napján a legnevesebb chicagói lapokban egész oldalas hirdetésben tudatta mindenkivel, hogy újjá szeretné alakítani bandáját és várja régi társai jelentkezését. Ez végül 2007-ben meg is történt, amikor a zenekar hét év után lépett fel először közönség előtt, majd jöttek sorra az új albumok is.

Chris Cornell - Scream (2009)

Chris Cornell, minden idők egyik legjobb és legegyedibb hangú énekese 1997-ig állt a grunge egyik leghíresebb bandájának, a Soundgardennek az élén, majd jött az Audioslave, amelyben a Rage Against The Machine hangszereseivel állt össze hat év és három korong erejéig. Emellett több szólóalbumot is kiadott, de 2009-ben olyat húzott, amellyel egyszerre döbbentette le az egész rockszakmát.

2009-ben az akkori hip-hop/pop színtér talán leginkább foglalkoztatott producerével, Timbalanddal állt össze, hogy elkészítse harmadik sorlemezét. A végeredmény egy standard, lélektelen R&B produkció lett, melyet Trent Reznor egyszerűen csak kínosnak nevezett. De a szakmai és közönségfogadtatás is hasonló lett: a széteffektelt éneksávok, a klisés elektronikus prüttyögések, valamint az ötlettelen dalok hatására az anyag a Billboard-lista tizedik helyén nyitott ugyan, de egy-két hét alatt eltűnt a süllyesztőben.

2010. január 1-én Cornell - talán a hatalmas bukás eredményeképpen is - a Twitteren jelentette be a Soundgarden újjáalakulását. A rajongótábor egy emberként lélegzett fel, mindenki igyekezett gyorsan elfelejteni a kínos közjátékot, ráadásul a 2012-es (és sajnos egyben utolsó) stúdióalbumuk, a "King Animal" is remekül sikerült.