A metalon belüli mikroszcénák tudják kitermelni a legfurcsább, legszélsőségesebb és - némi nyitottsággal tekintve - a legszórakoztatóbb produkciókat. Ezek az együttesek és lemezeik általában egy-egy zenei poénra vagy ötletre épülnek és még a közreműködő zenészek sem veszik komolyan önmagukat. A brutális death metal / goregrind színtér tipikusan ilyen és ma már át is ment egyfajta fesztiválbuli-pótlékká: elég, ha itt a cseh Gutalax nevét említjük. 

A magyar Degragore is ezen a pályán játszik: a budapesti banda 2016-ban alakult, két EP és két kislemez után 2018 novemberében jelent meg első sorlemezük "From Sin To Redemption" címmel az orosz Satanath Records, a magyar Metal Ör Die Records és a német Rebirth The Metal Productions közös kiadásában.

A kéttagú projektben Tóth József (Liquid Cemetery, Abehrum, Dipylidium Caninum, Nekrofília) felel minden hangszerért, míg az éneket Nemes Norbert (Paediatrician) szállítja, bár jelen esetben az ének igen eufemisztikus kifejezés, hiszen a goregrind hagyományainak megfelelően itt véges-végig disznóvisítás, illetve az ihletettebb pillanatokban pincemély death metal hörgés hallható a dalokban.

A csapat alapkoncepcióját nem nehéz megfejteni: a legextrémebb, hetvenes-nyolcvanas évekbeli olasz horrorfilmeket idéző belezős-öklendezős durvulat (ehhez elég a borítót szemügyre vennünk), megfejelve pusztítóan szélsőséges keresztényellenes és igencsak gyomorforgató számcímekkel. Mivel a dalszöveg a Degragore esetében az ismert értelmezési tartományon túl helyezkedik el, azzal nem tudunk mit kezdeni: további tennivalónk itt nincs. A korong nem lett túljátszva: a lemez alapjáraton tíz tételt tartalmaz harminckét percben, ehhez lett hozzácsapva két bónusznóta, mellyel közel negyvenpercesre hízott az anyag. 

Mivel tulajdonképpen projektzenekarról van szó, mely a legszűkebb színtéren, saját eszközeivel küzdve működik, méltánytalan lenne felhozni a hangzás színvonalát. Az album megszólalása rendben is lenne, de a dobprogram jelenléte számomra rettenetesen zavaró: olyannyira kattogós, gépies csikorgást-kalapálást produkál, hogy bizony negyedóra elteltével már fejfájáscsillapító után kutattam a konyhában. 

Zeneileg nagyon rendben van az anyag: a stílus rendkívül szűk eszköztárához képest igen változatos a felhasznált témák és riffek halmaza. Középtempós death metal őrléstől kezdve a hardcore darálásokon át még a hagyományos metal felé is kikacsint a brigád, de természetesen kiemelt helye van a blastbeates csépeléseknek is.

Ami számomra már zavaróbb volt, az a három-négy tétel után igen kiszámíthatóvá váló dalszerkezet kérdése: alapjáraton háromperces szerzeményekről beszélünk, azonban mindösszesen két olyan nóta található az albumon, mely nem tartalmaz legalább félperces intrót. Ezek - gondolom - különböző filmekből lettek előbányászva: gyermeksírás, női sikolyok, ajtónyikorgás, a rothadás különböző fázisaiban leledző húscsomókat elfelhőző légyzümmögés, azaz igazi horrorklisék vezetik be a dalokat, nem ritkán egyperces hosszal, így az érdemi mondanivalóra alig másfél-két perc jut.

A gitár szinte kizárólagosan a ritmusjátékra szorítkozik, azaz szólókat itt ne keressünk: egyedül a Cannibal Priest, illetve a Book Of Sin című szerzeményekben villan fel pár másodpercre a hangszer. A lemez középrésze volt számomra a legerősebb: a középtempós, klasszikus death metalos őrlésű Path To Self-destruction, a kiváló riffel rendelkező, már említett Book Of Sin, valamint a Church Of Blasphemy kifejezetten húzós, bitang darabok, csakúgy, mint a záró bónusztétel, a The Cross, melyben a lemezhez képest dallamosabb témák érkeznek.

A korong többi tételében azonban az igen monoton riffelés, a gépies dob, az ének és a teljesen egyforma dalszerkezet megtette a hatását: egybefolynak a tételek, mint egy félórás zajmassza és egész egyszerűen képtelennek tűnt szétszálazni a szerzeményeket. 

Ami kétségkívül rendkívül megnehezítette az anyag befogadását, az a vokális teljesítmény: minden tiszteletem Nemes Norberté, hogy ezeket a hangokat ki tudja préselni magából, de a szinte végig jelen levő disznóvisítás számomra totálisan tönkrevágja az egész produkciót, mert tényleg nem tudom röhögés nélkül végighallgatni a dalokat. Ha ez volt a cél, akkor a Degragore tökéletes munkát végzett: értem én, hogy ez a stílushoz tartozó kötelező kellék, de nem ártana némi változatosságot vinni az énekbe, mert ez így már középtávon is nagyon fárasztóvá és monotonná teszi a nótákat.

Biztos vagyok benne, hogy a goregrind/brutális death metal rajongói örömmel fogadják a magyar csapat bemutatkozását: gyanítom, hogy itthon száz-százötven arcnál többen nem kapják fel a fejüket a "From Sin To Redemption" anyagra, ezért a bandának mindenképpen érdemes a tematikus magazinok, koncertszervezők és külföldi fesztiválok felé gondolkodni.  

6/10