Hogy a gyakran nekem szegezett, „Hol találsz te ilyeneket?” kérdést rögtön az elején megválaszoljam: éppen Londonban, egy röhejesen kicsi és sötét klubban vettem részt életem koncertjén, amikor a körém sűrült, erősen multinacionális összetételű, együttessel együtt üvöltő/vonyító/dallammal már meg se próbálkozva ordító közönségből kihallottam, hogy valaki zavarba ejtően szépen énekel. Olyannyira, hogy nem sokára azon kaptam magam: tinédzserkori kedvenceim helyett már inkább az ő hangjára figyelek az akusztikus számok alatt.
Miután a koncertet követően - zárórára hivatkozva - gyakorlatilag kidobtak minket a helyről, vele és még pár emberrel az első sorból egy nemzetközi ivászatba kezdtünk a nagy brit éjszakában. Itt derült ki számomra, hogy emberünk hangja nem a polcon porosodik odahaza Moszkvában, hanem nagyon is kihasználja: a Wicked Rumble nevű blues-metal együttes élén énekel. Ha ez nem lenne elég, a bandának február hetedikén jött ki az első albuma, melynek Soundcloud-linkjével Roman Polinko azonnal meg is kínált.
Ahogy említettem, a banda stílusa blues-metal. Mindkettő műfajt hallottuk már, el tudjuk képzelni, hogyan szólnak összekeverve: pont úgy. Jómagam mindig nagy fantáziát láttam a fúziókban, arról nem is beszélve, hogy számomra ha egy műfaj mellé odabiggyesztik, hogy „metal”, az gyakorlatilag megadja az engedélyt, hogy szeressem. Ezen kívül pedig sok jót hallottam már az orosz rockzenei színtérről, úgyhogy több szempontból is nyitott voltam a projektre.
Az album mindössze negyven perc hosszú és tíz számból áll, ebből kettő dal – az elronthatatlan Hit the Road Jack és a Black Velvet – feldolgozás. Az anyag nagyon konzisztens, nem váltakoznak benne hegyek-völgyek, balladák meg slágerek. Rögtön behúz a buliba a Two Wheeled Horse nevű, erősen bólogatós, szájharmonika-erőszakoló dalocskával, mely gyakorlatilag egy nyilatkozat: igen, itt most végig erről lesz szó.
Már ebben a dalban kihallatszott, hogy Roman-ék nagyon takaros munkát végeztek, amikor a blues és a metal közti varrásokat kellett elrejteni. A Wicked Rumble nem esik a klasszikus fúziós zenével kísérletező bandák hibájába, amikor is a két keverendő műfaj pont olyan szerencsétlenül olvad egybe, mint amikor le akarom kopizni Fördős Zé házi majonézét: rázogatják, kevergetik, de a refrénre csak elválik egyik a másiktól. Nem, az oroszok nagyon szépen kihasználták a blues és a metal között húzódó rokoni szálat, és ennek mentén fűzték össze a stílusjegyeket.
A "Blues Meets Metal" albumcím gyakorlatilag spoilerezi a lemezélményt. Megtalálható itt minden: klasszikus füstös-báros zongorafutamok, szájharmonikaszólók, dögös, nem kifejezetten feminista énektémák („I don’t need you women, I got my two wheeled horse”, stb.), emberkedés (gyakorlatilag a teljes Authentic Russian Bluesman), last train to New Orleans (mert nem blues, ha nincs benne szó vonatokról, ugye), szexi női vokál a dramaturgiailag fontos pillanatokban. Mindezt nagyon hatékonyan viszi a hátán, és teszi a metallal összenőtt fülű emberek számára élvezhetővé a kemény kíséret: a torzított riffek, a basszusgitár-csattogtatás és a súlyos dobtémák észrevétlenül osonnak be a blues klasszikus, „lépegetős” basszuskísérete helyére, ettől az egész élmény nagyon élő és szerves, egy percig sincsen mesterkélt, „most akkor fúziós metalt csinálunk” hangulata, és ezt emelném ki az album fő erősségeként. Különösen üdítő még a kavalkádból időnként ki-kiköszönő fúvósszekció.
A Wicked Rumble nem egy világmegváltó, vagy zenetörténetet újraíró metalegyüttes, de egy percig sem akar az lenni: a számok rendkívül szórakoztatóak, jó hangulatúak, még a leülősnek induló dalok is viszonylag gyorsan felpörögnek. Itt említeném meg a személyes kedvencemet, a Gold Mine-t, mely az első verze elején még szolid zongorázós énekelgetésnek indul és a refrénben gyakorlatilag thrash metalba csap át, teszi mindezt egy olyan élvezetes műfaj-hullámvasúton, hogy alig győzünk kapaszkodni.
Az emelkedett hangulathoz nagyban hozzájárulnak a könnyed szövegek, melyek hűen tükrözik a Wicked Rumble zenei stílusát; a negyven perces party-hangulat során főleg nőkről (Oh, Pretty Women, Leave My Women Alone), illetve a kis hazánkban is népszerű hobbialkoholizmusról esik szó (If You Don’t Start Drinking, I’m Gonna Leave). Külön kiemelném az Authentic Russian Bluesmen-t, mely egy ragyogó, önironikus ars poetica: a sztereotípiák kedvelői bizonyára élvezni fogják, mert minden orosz attribútum megtalálható benne (vodka, aranyfog, balalajka, stb.)
Mindent egybevetve ez az album egy műfajában is nagyon igényes, szépen felépített, krigli sörrel headbang-elhető bulizene lett, mely egy koncerten minden bizonnyal nagyon érdekes keverékét provokálná ki a pogónak és a páros táncnak. Az együttes minden tagja (nem kevés, tizenkettő ember!) odatette magát. Nagyon remélem, hogy Romanék hasonló lendülettel folytatják amit elkezdtek: én legalábbis nagyon szeretnék még róluk hallani, és bőven meg is érdemelnék a nagyobb reflektorfényt.
8/10
Fotó: Mariya Nosova
