Mindannyian ismerünk és láttunk már holland sztereotípiákat, viszont ezek most az amszterdami kirándulásról hazatért kolléga kulcstartója helyett egy atmoszferikus black metal banda promófotójáról köszöntek rám vissza, ami, meg kell hagyni, üdítő meglepetés volt. Legalább annyira, mint a legújabb albumuk megnyitását követő háromnegyed óra. Az utrechti gyökerű Laster április ötödikén a Prophecy Productions gondozásában megjelenő, „Het Wassen Oog” névre hallgató lemeze vitán felül elkényezteti az avantgárd stílus rajongóinak vájt fülét.
Bár a projekt mögött álló három (egyébként maszkos és anonim) zenész a saját zenéjét sötét, sejtelmes tánczeneként aposztrofálja, maradhatunk annyiban, hogy dalaik a black metal stabil lábain állnak. De ennyi jellemzés édeskevés ahhoz, hogy képet kapjunk róluk: dalaikban a megszokott blackes károgáson és torzított daráláson kívül bőven akadnak még összetevők: funkys basszustémák, kántálás, tiszta ének, különféle atmoszferikus elemek, és akkor még bőven nem merítettük ki a Laster eszköztárát.
Ami számomra rögtön kitűnt az album hallgatása közben, az a stílusuk dualitása. Bár sok-sok apró elemből tevődik észre, hangzásuk két uralkodó irányra bontható szét. Egyrészt, ahogy már említettem, végig ott van a black metal: a hangzás nyers, grandiózus és sokrétű, de a hangszereket, főleg a ki-kiköszönő szólókat elhallgatva nem a stílustól elvárt szénné torzított futamokat kapjuk és bizony a tiszta ének is komoly szerepet kap az albumon. Nem tudom, hogy énekesük (S.? W. Damiaen? N.? nem tudom, nem jöttem rá, a hollandok nem viccelnek az anonimitással) egyedi énekstílusa a holland nyelv sajátos kiejtéséből vagy pedig az általa választott technikából eredően olyan amilyen, de nagyon sokszor a gregorián hangzásvilágát idézi.
Ezenkívül a stílusok közti, rendkívül hirtelen váltások még, melyek gyakran tetten érthetőek. Mintha az lenne a szándékuk, hogy a lehető legkíméletlenebbül rázzák fel a hosszú instrumentális részekbe belebambult hallgatóságot. Az elnyújtott, hangszeres pihenőkből is bőven kijut az albumon, nem véletlenül kerültek fel a korongra hat, vagy akár hétperces számok is.
De mintha előre kiszámolták volna: ezek a nyugis betétek pont olyan hosszúak, hogy az extrém metalon edződött hallgatóság ne unjon rá: pont addig pihentetik a hangulatot, amíg erőt tudunk venni egy újabb ékszíjledobós daráláshoz. Illetve ezek az instrumentális leülések mindig tartalmaznak valamit, ami fenntartja az érdeklődést: vagy egy váratlan hangszert (például a Vacuum Behoud pengetős szekciója a bridge-ben), vagy az atmoszferikus zajok alig észrevehető változását, illetve például a Weerworm-ben női spoken word-öt és hegedűt.
Az izgalmas hangzásért nagyban felelnek még az elsőre talán disszonánsnak ható, viszont több ismétlés után kifejezetten érdekes, az ember figyelmét magával ragadó gitáros dallamsorok, melyek nagyban merítenek a jazz és a funky világából. De mire kezdenénk azt hinni, hogy egy rosszul világított jazz klubban vagyunk (ehhez a Blind Staren még a háttérzajokat is megadja hosszú, instrumentális outro-jában), felráz minket egy vérfagyasztó hörgés és egy blastbeat futam, és rájövünk, hogy ha valaki egy klasszikus jazz bárban ilyen hangolásban játszana, valószínűleg rövid karriert futna be, de a Zomersneeuw elmeroggyant funky-s idétlenkedése sem teljesen az, amit anno a hatvanas évek végén a stílus atyjai megálmodtak.
Hogy csak még néhány, a Laster által zenéjük cinkosává tett stílust ide citáljak: míg Vacuum Behoud-ba becsúszott egy csipetnyi, flamencóra emlékeztető fejezet, a Weerworm bevezető dobtémájában a standard táncok világát véltem felfedezni. A Zinsbetovering ehhez képest olyan elmebeteg gitártémával nyit, mintha egy reneszánsz vásár kobzosa csúnyán rászabadult volna valami korabeli tudatmódosítóra.
Nagyra értékeltem még, hogy a kevert stílusok nem darabosak, nem csak egymás mellé vannak pakolva; az extrém metal ínyencei egy gourmet szakács által megkomponált zenei salátát kapnak az albummal. Bár előfordulnak hamisítatlan black metal versszakok, ahol a duplázó csapágyasra jár, a gitárból csak a torzítót halljuk, és a vokál egy torokcukorka-reklám „előtte” illusztrációját idézi, az esetek döntő többségében a stílusoknak csak egy-egy eleme keveredik: a duplázó alatt gyönyörű, progresszív dallamcsokrok nyílnak meg előttünk, és fordítva, a károgás mellett a zenei kíséret képes megőrizni a hidegvérét, és továbbra is az eredeti jazzes, funky-s, vagy akár lounge-os témát továbbvinni (erre kiváló példa a Schnone Schij című dal).
Mindent egybevetve a „Het Wassen Oog” mindegyik, precízen adagolt hozzávalójából tartalmazza egy átlagos avantgárd metalra éhes felnőtt napi beviteli referenciaértékét. Ajánlott étkezés előtt, után vagy helyett.
9/10
