A kanadai Accursed Spawn eddig ismeretlen név volt számomra. A 2010 óta üzemelő brigád viszonylag sűrű életutat tudhat magáénak, már ami a tagcseréket illeti. Eddig két gitároscserén, továbbá egy bőgős- és egy énekesváltáson vannak túl. Kiadványok tekintetében ezidáig néhány EP-n kívül egy kislemezzel és egy demóval rendelkeznek, tehát majdnem egy egész évtizedbe került, mire kikerült a kezük közül az első teljes értékű stúdióalbumuk.
Itt azért megjegyezném, hogy a csapat death metalban utazik, de olyan szinten, hogy jó pár stílusgyakorlaton átestek, mire eljutottak a ma hallható önmagukig. Előzetesen azért átnéztem az eddigi munkásságukat, és azt kell mondanom, hogy ha ez így megy tovább, akkor ők lesznek az a banda, mely teljesen nyugodt szívvel mondhatja azt egy-egy interjúban, hogy mindig van hova fejlődni....És akkor most jöjjön a "The Virulent Host".
Az album felütése még egész erősre sikerült, a nyitó Bhopal '84 egy kellőképpen izmos kezdés, mely után az ember jogosan várhatja a masszív felfelé ívelést. A probléma ott kezdődik, hogy onnantól ez a szint válik az alappá és onnan nem is nagyon mozdul a korong semerre.
Kicsit olyan érzésem van, mint amikor egy mérleg két serpenyőjében pontosan ugyanannyi van mindkét oldalon. Az egész anyag nagyon durván sablonokból építkezik, de legalább azokból is a lehető legjobbakból. Tipikus riffelés, tipikus dobjáték, tipikus hangzás, de valamiért mégis működik az egész. Időnként még dallamok is kerülnek ide-oda, erre remek példa a Cesium 137 című dal, mely talán a legmasszívabb tétel az egész albumról.
Masszív meggyőződésem, hogy a csapat valamikor az egyre inkább felerősödő gore/porn vonalon akart elindulni, és nem csak a kiadványaik borítói miatt. Maga a zene is tartalmazza az ezekre a műfajokra hajazó elemeket. Az időnként már inkább grindba hajló dobolás, a helyenként extrém mély vokálok, a leginkább szélsebes tekerésre alapozó gitárok: ezek mindazok az elemek, melyeket mára már inkább a korábban említett két műfaj használ a legsűrűbben.
Őszintén szólva iszonyatosan nehéz normális kritikát írni a "The Virulent Host" korongról, mert egyszerűen annyira mindenféle fantáziát mellőző az egész anyag, hogy az valami elkeserítő. Ami jó benne, az azért jó, mert bármelyik másik, a műfajon belül mozgó bandánál jó lenne. Nem igazán lehet semmit se kiemelni ebből a szűk 41 percből , mely az album nettó hossza. Oké, van egy hangulatos, cserébe csak 3 másodperc hosszú intró a Shotgun Facelift című tétel elején, meg a címadónak elég király riffje van, de azért ez így elég sovány.
Ami a legfájóbb az egészben, hogy egyébként az album tényleg nem lenne rossz, sőt, ez egy kifejezetten jó lemez, viszont annak a fülnek, mely már kettőnél több klasszikus értelemben vett death metal anyagot hallott, annak ez egy nagyon kedves best-of lesz a műfaj legjobb megoldásaiból, de semmi több. Még egy death banda a rengeteg death banda közül.
Ha rá kéne böknöm valamire, hogy mi az, ami miatt mégis tudom ajánlani az anyagot, az a dobos Jay Cross játéka. Nem a legjobb, amit életemben hallottam, viszont remek húzása van, és tényleg egy élő-lélegző része a zenének. A gitáros Adam Pell játéka is teljesen rendben van, de itt már azért érezni a felcsapott és a biztonság kedvéért nyitva hagyott "Hogyan csináljuk extrém zenét gyorsan és egyszerűen" kézikönyvet a háttérben.
Weiyun Lu basszeros témáit vagy lehet hallani vagy nem: ilyen téren azért még van hova fejlődni, mert ha most black metalról lenne szó, akkor nem zavarna, hogy csak nyomokba, hallom a basszust, de így viszont feltűnő. Max Warwick énekesi teljesítménye rendbe, van, de igazából ez bárkinek a hangja is lehetne, igazából semmi olyan nincs a torkában, amit az elmúlt tíz évben ne hallottunk volna. A zenéhez passzol, és ez e lényeg.
Félre ne értsetek, semmi bajom az átlagos death metallal, de egyszerűen amikor ennyire csak a már előre lefektetett szabályok és alapok vonalán indul el egy banda, azt már nem szeretem. Odáig rendben van, hogy vannak klisék a zenében, melyikben nincsenek?! De amikor az egész egy nagy kliségyűjtemény, még akkor is, ha nagyon is hatásos, az hosszú távon nem a siker titka. Azt meg pláne remélem, hogy ez a kanadai csapat nem csak ennyit tud, mert ebben a formában is nehezen értékelhető a munkásságuk, de később nagyon könnyen a középszerűség posványába süllyedhetnek, melybe már így is túl sok ígéretes csapat ragadt bele.
6/10
