A kanadai Devin Townsendet progresszív metal zenészként jellemezni olyan lenne, mintha Dosztojevszkijre krimiíróként hivatkoznánk. Mindkét állítás igaz, habár egyik sem bontotta ki az igazság minden részletét (hogy egy másik, ámde mostanában jócskán megkopott fényű klasszikust idézzünk).
Annyi mindent csinált már főhősünk, hogy pályája összes produktumát gyakorlatilag számba venni is lehetetlen vállalkozás. A március 29-én az Inside Out gondozásában megjelent "Empath" egyfajta karrierösszegző lépés, mely egyben új kezdetet is jelent sok más szempontból.
A Strapping Young Lad 1994-től annak 2006-os feloszlásáig volt Devin Townsend fő zenei projektje, de emellett is kismillió egyéb dologgal foglalkozott párhuzamosan. Egyrészt már 1997-től jöttek ki szólóalbumai anyabandája mellett, másrészt olyannyira szerteágazó stílusokat ölel fel egész munkássága, hogy tényleg csak ecsetvonásokkal érdemes azt felvázolni. Az SYL ugye extrém metal volt: indusztriális, thrash és blackes hatásokkal. Saját korongjain foglalkozott ő Broadway-musicaleket és filmzenéket idéző konceptanyagokkal, 2014-ben a country tájékára is tett egy kis kitérőt (Casualties Of Cool), miközben lemezein hol death/doom súlyosságot, hol meg a prog-metal legvadabb őrületeit hozta be zenéjébe, és akkor az ambient dolgairól még nem is beszéltünk.
Devin Townsend emellett egy rendkívül szimpatikus, a képességeivel, lehetőségeivel és úgy általában a világ dolgaival szemmel láthatóan tökéletesen tisztában levő figura, akiben olyan mértékű és minőségű kreativitás szunnyad, hogy ha egy nap hatvan órából állna, az is kevés lenne neki. Az elmúlt években a Devin Townsend Project keretein belül adta ki anyagait (korábban ez a The Devin Townsend Band volt), de 2018 elején bejelentette, hogy a kvázi zenekarként működő felállást megszünteti és lemezfronton, meg amúgy koncepcionálisan is rendet vág munkásságának sorai között.
Döntése értelmében ezentúl saját neve alatt, egyfajta mindent megvalósító szólóművészként adja ki albumait, melyekre azonban előszeretettel fog vendégelőadókat is meghívni, de a kreatív kontroll egy az egyben az övé. Bár az "Empath" az Inside Out terjesztésében és égisze alatt érkezik, azt mégis saját garázskiadója jelenteti meg és a produceri feladatokat is ő maga látta el.
A kanadai zenész (amellett, hogy kiváló dalszerző és számtalan hangszeren is remekül játszik) az egész metalszíntér egyik legjobb és legképzettebb énekese is egyben (ehhez elég mindenkinek megtekintenie a Devin Townsend Project 2015-ös "Devin Townsend Presents: Ziltoid Live at the Royal Albert Hall" című DVD-kiadványon szereplő Deadhead élő felvételét, mely egész egyszerűen elképesztő).
Nos, az új albumon Devin Townsend össze eddigi zenei kalandozása egyben, összefogva található meg: ez is volt a cél és minden valószínűség szerint a múltban külön-külön korongokon megjelenő világok most már mindig egyfajta stíluskavalkádként fognak elénk kerülni.
Szó, mi szó, az "Empath" korongon semmit sem spórolt ki a kanadai zenész: a fentiekben felsoroltak mellé kapunk még kóruséneket, elektronikát, pop metalt és gyakorlatilag mindent, amit el tudunk képzelni. Ráadásul a műfaji keveredés nem is lemezszinten, hanem a dalokon belül képezi a kompozíciós vezérelvet: mindez hetvennégy percben, tíz tételben, melyek közül a záródarab nem kevesebb, mint huszonhárom perces. Ahogy hallgattam az albumot, óhatatlanul Mike Oldfield legmegosztóbb, 1990-es "Amarok" című monstre anyaga jutott az eszembe: ott az angol zenész egyórás agymenését hallgathattuk megszakítás nélkül. Számomra az "Amarok" igen kedves korong, de sokak számára hallgathatatlanul öncélú és kaotikus.
A gond pontosan itt kezdődik: Devin Townsend ugyanis számos olyan elemet kever össze, melyek közül több számomra nemhogy nem érdekes, hanem kifejezetten taszító. A Broadway-musicaleket (meg amúgy magát az egész musical-műfajt) az operettekkel együtt száműzném a dalszerzők poklának legsötétebb bugyraiba, mint a leggiccsesebb és legpusztítóbb borzalmak egyikét, melyet az emberi kultúra kitermelt magából. A Why? című nótában a falzettben éneklő kanadai rockikon produkciója nekem értékelhetetlen. A filmzenei betéteket idéző Requiem című darabot is hasonlóan céltalannak érzem.
Találunk két - többé kevésbé, azaz Devin Townsend munkásságához mérten vegytiszta - keményebb, durvább tételt az Evermore és a Hear Me képében, aztán egyfajta epikus (és Enya dallamaira igen erősen hivatkozó) pop metalt a Spirits WIll Collide nótában, de tulajdonképpen dalról dalra (és azokon belül is percenként) változik az összkép.
Nem tudom megállni, de néha olybá tűnik nekem, mintha egy New Age meditációs kurzus aláfestőzenéjét hallgatnám: mindent elönt az univerzum közös tudata, Földanyánk szeretete, mindenki testvéri ragaszkodással fogja egymás kezét és bátran, optimistán tekint a napfelkeltébe. Giccses, mesterkélt? Bizony az. Vannak egészen elképesztő, lenyűgöző mesterségbeli tudásról és kreativitásról árulkodó dalrészletek? Vannak, igen. Mégis, az egész nekem leginkább egy mangalicasonkába töltött olajbogyós-ruszlis, fokhagymás somlói galuskára emlékeztet, melyet nyakon öntöttek egy adag pálinkás-tejes mézzel. Külön-külön mind finom, de egyben valahogy megakad az ember torkán.
Igazából egy kicsit meg is ijedtem: mindig bírtam Devin Townsend dolgait, de ha komolyan gondolja döntését és mostantól ez várható tőle lemezfronton, azaz mindent egybeöntve, Fradi-levesként tálalja elénk az összes zenei ötletét, akkor bizony komoly gondban leszek. Jobb ötletnek tartottam szétszálazni és kiporciózni az eltérő stílusú és hangulatú elképzeléseit: a szép számú fanatikus rajongó természetesen örülhet, de nekem egy kicsit keserű maradt a szám íze az "Empath" befogadása után.
7,5/10
