Manapság a kellőképpen betorzított, atomsúlyos riffek alkalmazása tulajdonképpen szinte majdnem kizárólag a doom/stoner/sludge bandákra korlátozódik. Nincs még egy műfaj, mely ilyen mértékű súlyozást eszközölne a gitártémák megszólaltatása során. Sokszor hallani, hogy korábban számos zenész teljesen értetlenül állt a korai Black Sabbath-lemezek vastag hangzása előtt: vajon Tony Iommi miképp tudott ilyen súlyos megszólalást kicsikarni a motyójából?!
Nos, egy ideje már egyáltalán nem okoz gondot a zenekaroknak egy vastag, brutál hangzást összehozni. Sőt, Iommi gitársoundja szinte eltörpül egy mai stoner rock bandáé mellett. Nem kell két gitár és egyéb turpisság ahhoz, hogy a hangszerből feltörő riffhegyek leszakítsák az ember fejét. Csak akkor van gond, ha nincs mögötte értékes zenei tartalom. Ritkaságszámba megy, amikor a zene és a hangzás is együttesen magas színvonalat képvisel.
A Giant Dwarf (Russ Tee - gitár, Luke Drag - dob, Richard Fowler - gitár, Scott Paterson - basszusgitár, Aaron Soppolinski - ének) esetében is igaz, amit egy másik stoner bandával kapcsolatban korábban már leírtam: a lemezborító sugallja a zenekart övező stílusirányzatot. Itt is a borító volt a figyelemfelkeltés meghatározó eszköze számomra. Belefüleltem, majd örömmel konstatáltam a következőt: úgy jöttek szembe a búgó, torz riffhegyek, mint egy őrült BMW-s. Most már csak az a kérdés, vannak-e fifikás, karakteres, kitörölhetetlen témázgatások vagy csak egy átlagos, szétszívott agyú társulat állt össze jammelni egyet az elmaradhatatlan füvezés, meg a korai Black Sabbath-lemezek hatására.
A hatvanas-hetvenes években még más szelek fújtak: a hard rock felvirágzása újdonságként hatott akkoriban. Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán: szinte minden lehetséges hangot, riffet, dob-, illetve basszustémát eljátszottak már különböző együttesek és zenészek. Egyáltalán nem irigylem a manapság alkotó csapatokat: marha nehéz lehet olyan produkcióval előállni, mely kiemelkedik a szürke masszából, amire pénzt áldoznak a rajongók. Az internet világában nincs zsákbamacska: belehallgatsz mondjuk a YouTube-on, ha nem tetszik, hagyod a francba, ha pedig csak elmegy-kategóriaként könyveled el magadban, akkor streameled vagy letöltöd illegálisan.
Az ausztráliai Perthben állomásozó “óriás törpe” harmincöt percbe sűrítette a nyolc tételt tartalmazó bemutatkozó anyagát. Akármilyen nagyszerű produktumról legyen is szó, nem érdemes tovább nyújtani a rétestésztát, a kevesebb néha több alapon. A Black Sabbath "Master Of Reality" című mesterműve is mindössze csak harmincnégy perc hosszú...
Az első dal (Golden Walrus) olyan töményen, vastagon gördül elő a hangszórókból, hogy szó szerint letaglózza az embert a bivaly hangzás. Minden hangszer testes, karakteres élt kapott. A daltól mondjuk nem dobtam el az agyam, kellemes, lendületes, riffelgetős darab, de ennyi: elmegy melletted mint a lottóötös. A Kyuss-os hangulatú második tétel (Black Thumb) gerincét alkotó zakatolós gitárriff már ígéretesebb folytatás. A Disco Void amellett, hogy jól elszórakoztatott, túlságosan mély nyomot nem hagyott bennem.
A Kepler című darab a Queens Of The Stone Age-re hajaz, talán a legtöbbször az ő nevük ugrik be a lemez kapcsán, főleg az énekes hangja miatt. Hát, hogy is fogalmazzak, hogy ne sértsek meg senkit: sorjáznak itt egymás után a hangulatos stoner szerzemények, de valahogy mégis elmennek mellettem, hiányolom a változatos, karakteres, ütős témákat. Abszolút nem tartom rossznak az anyagot, a hangzás és a dalok is nagyjából rendben vannak, ám ilyen bődületes zenei dömping esetében ez kevés ahhoz, hogy az ember agyába mélyen befészkelje magát a zenekar.
Mindenesetre a pontszámom csak erős jóindulattal nyolcas. Remélhetőleg a következő albumra már jobban összeszedik magukat a srácok, és akkor a nevük esetleg odakerülhet majd a stoner nagyágyuk mellé. Kyuss-, QOTSA-, valamint Fu Manchu-rajongóknak nyugodt szívvel ajánlom az anyagot, ám csodát ne várjanak tőle. A "Giant Dwarf" című lemez szerzői kiadásban jelent meg 2019. április 8-án.
8/10
