Rozsdagyár

THE ODIOUS – Vesica Piscis (2019)

2019. június 28. - Chloroform Girl

vesica_piscis_album_art_800.jpg

Jó munkához idő kell: ez magyarázhatja, miért várt hét évet a portlandi származású The Odious legújabb stúdiólemeze kiadásával. Viszont ha valaki ennyi ideig ül egy projekten, az elvárások is exponenciálisan nőni fognak. Tapasztalhattuk ezt a Rammstein régóta várt új albumával kapcsolatban is, de megkockáztatom, hogy a Tool évek óta beharangozás alatt álló, már-már csak a mondákban létező új albumával kapcsolatban is nagyon komoly prekoncepcióink vannak.

Szerencsére a The Odious nem okoz csalódást a rajongóknak. A death elemekkel operáló, kísérletezős kedvű brigád új, „Vesica Piscis” nevű albuma a progresszív műfaj kiemelkedő darabja lett. Dalai a tagok egyéni küzdelmeinek és démonainak állítanak eklektikus emlékművet. Függőség, mentális problémák, krónikus maszturbáció: saját bevallásuk szerint ezek a személyes harcok mind a Vesica Piscis-ben manifesztálódtak.

Az, hogy jó zene, sosem lehet egzakt fogalom. Még a legpopulárisabb rockhimnuszok sem fognak mindenkinek tetszeni. Hiába ugrál mindenki egy emberként a rockdiszkóban az Enter Sandmanre vagy a Fear of the Darkra, mindig lesz valaki, akinek jó oka lesz rá, hogy ne szeresse. Vagy azért, mert teljesen el van szigetelve a metalos színtértől, vagy pedig olyan, saját magával sem szóba álló zenei sznob, mint én. És ez a tagoltság a műfajon belül csak romlik.

Van, aki a grindcore – számomra értelmezhetetlen – elmeroggyanásában találja meg magát, van, aki a sárkányokról meg lovagokról áriázó szimfonikus metalt fogja a műfaj csúcsának tartani. Van, akinek a stadion rock magával ragadó, fülbemászó dallamai adják meg azt a löketet, amire szüksége  van, és van, aki arra vágyik, hogy az általa hallgatott zenét különböző stílusok darabolják fel olyan mértékben, hogy egy félperces verzénél hosszabb ideig ne bírjon egy ritmusra bólogatni. Utóbbi kategóriába sorolom saját magam, és a mi fajtánknak szerez örömet a The Odious is.

Olyan ikonok nyomában járva, mint az ezerarcú Devin Townsend vagy a zeneileg meghasadt személyiségű Mr. Bungle, a The Odious sem híve a közönségénekeltetős, fülbemászó daraboknak. A melankolikus, elkalandozó Glowjaw az a srác, aki anyádékkal cseveg a vasárnapi családi ebédnél, míg a Repugnant az, aki előtte éjjel egy koncert után besörözve úgy vágott a falhoz, ahogy minden nő álmodik róla.

A death elemek markánsak; a vokál karcol, a lábdobok pedig helyenként nem is a pincében, hanem inkább a mélygarázsban vannak. Ennek ellenére a srácok nagyon komoly hangsúlyt fektettek a dallamokra is. Az ének sokszor kétszólamú, és minden esetben fantáziadús, jól eső, váratlan, mintha masszírozná a hallójáratainkat. Egyértelműen a kétezres évek szellemét idézi; a különleges, helyenként keleties dallamvezetés a System Of A Down késői darabjaira emlékeztet (ha már a bejegyzés elején a rég várt albumokat emlegettem), míg a vokál folyamatos kettőssége a talán kevésbé ismert Taproot védjegye volt a kétezres évek elején.

A dalokat mintha húsvágó bárddal darabolnák fel a különböző stílusok mentén: megértem, ha ez valakinek nem kenyere, ugyanis emiatt egyszerűen nem lehet hosszabb időre elmerülni a zenében. A "Vesica Piscis" nem az az album, melyet az ember egy fárasztó nap után egy kád forró vízben fekve, vörösbort szürcsölve fog meghallgatni. A dalok figyelmet követelnek, de meg is hálálják. A riffek súlyosak, trükkösek, a ritmusképletek nehezen kibogozhatóak (esküszöm, egy ponton hét negyedet számoltam, de a zeneelméleti ismereteim sajnos elég hiányosak).

A dallamok kémiája szokatlan. A The Odious esetében nem beszélhetünk fülbemászó dalokról, viszont egy-egy sort annyira jól elcsípnek, hogy lehetetlen utána kivakarni a hallójáratunkból. Megvan az az érzés, amikor egy dal egyetlen sora megy a fejünkben órákon keresztül? Idegesítőbbek még énekelni is szokták. Ilyenkor nincs mit tenni; az ember vakarja a fülét, dudorászik, káromkodik, meghallgatja a számot, hátha az kielégíti, majd ha az sem segít, meghallgatja az Aqua-tól a Barbie Girl-t, de azzal is csak ront a helyzeten, míg végül megtanul együtt élni a dallamtapadással, mint egy elmulaszthatatlan csuklással.

Hasonló a mechanizmusa a "Vesica Piscis" dalainak is. A 物の哀れ (Mono No Aware) repetitív, mindig kicsit variált sorai fúrószárként dolgozzák át magukat az ember koponyáján, de nem segítenek az ügyesen megkomponált, az album során vissza-visszatérő dallam- és szövegrészletek sem.

Az album nem egyszer hallgatós, az egyszer biztos. Kell neki pár kört adni, mire az ember felfedezi az összes rejtett húsvéti tojást a sorok között. Viszont egy hallgatás is elég ahhoz, hogy az ember megszeresse.

9/10

the_odious_2019_band_photo_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1214915758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása