A göteborgi Martyrdöd stílusirányzatát kutya legyek, ha be tudom azonosítani. Na nem azért, mert sosem hallottam még hasonlót, csak mivel több különböző stílusirányzat ötvöződik benne, így nem olyan könnyű felcímkézni a zenekart. Természetesen utánanéztem, hogy a crust punk és a metal keverékeként tartják számon őket, vagy éppen saját magukat. Na meg D-beatnek is vagy mi a francnak. Hát, nem is tudom: hallok én itt hardcore punkot, heavy metalt, death metalt, meg a jó Isten tudja még mit nem. De a lényeg persze nem azon van, hogy mindenáron bekategorizáljuk őket valahová. Ez egyszerűen csak metal és kész.
A 2001-ben létrejött formációnak a "Hexhammeren" a hetedik nagylemeze, mely a Century Media kiadónak köszönhetően látott napvilágot 2019. május 10-én. Ha nagyon körbe akarnám írni a lemezanyag stílusát, akkor úgy fogalmaznék, hogy a zene olyan, mintha a Motörhead jammelne az Agnostic Fronttal és az At The Gates-szel. Ez azért így jól hangzik, nem igaz?
A lemez legnagyobb erénye a rengeteg melodikus gitártéma, melyet a brutális, death metalos ének és a kíméletlen hardcore punkos zúzda ellensúlyoz. Vannak nagyszerű riffek, a tempó többnyire sietős, néha érkezik csak némi lassulás. Ám a megadallamos gitártémák dominanciája nélkül bizony ez a lemez csak egy átlagos vagy éppen az alatti anyagnak minősülne.
A zenekar tagjai: Mikael Kjellman - gitár/ének, Tim Rosenqvist - gitár, Daniel Ekeroth - basszusgitár, Jens Bäckelin - dob. Mindenképpen kiemelném a szólógitár szerepét, illetve a dobos által leütött témákat. A basszusgitáros is teszi a dolgát, ahogy azt a körülmények megkívánják. Az ének, bár kimondottan illeszkedik ehhez a zenéhez, önmagában nyilván fabatkát sem érne.
A lemez hangzása jó, a dobok eléggé testesek, a riffek mennydörgésszerűen zúznak, a dallamos gitártémák pedig szépen, tisztán gördülnek elő a hangszórókból. A tizenkét tételt (plusz egy bónuszt) felvonultató anyaggal kicsivel több mint negyven percig terrorizálhatjuk a szomszédaink hallójáratait (vagy még tovább, ha szimpátia esetén újraindítjuk a korongot).
A címadó Hexhammeren már a legelején megvillant egy kis melodikus gitártémát, majd egy hardcore zúzdával folytatódik a dal, később pedig egy heavy metalos gitárszóló teszi fel a pontot az i-re. Az ezt követő Rännilar is hasonló témákkal operál: a dal a lassú, dallamos kezdés után kőkemény metalcore-ba csap át. Nagyon nehéz egyenként kielemezni a nótákat, hisz többnyire hasonló felépítésűek, kicsit talán túlságosan is: egy kis változatosság azért nem ártott volna.
A Nästa Syrien azért kilóg a sorból, lassabb, játékosabb témázgatásaival. A lemez egyik legkiemelkedőbb tétele. A Cashless Society pedig a nyitó doom/death riffjével, valamint az ezt követő thrash/death témáival ad egy kis változatosságot. A Pharmaception In Flames-t idéző hangulata is pazar, a végére pedig a Discharge-átdolgozás, az After War Scars visz be egy jobbegyenest.
Nagyon jó lemez lett a "Hexhammeren": ha legközelebb jobban odafigyelnek a változatosságra, akár még tíz pontot is odafirkantok majd nekik. Ez most csak nyolc és fél, de igazán nem kell szégyenkezniük miatta. Metal- és hardcore-rajongóknak egyaránt ajánlott.
8,5/10
