Az évek során a rockújságírás legnagyobb pozitívumának számomra egyértelműen a remekebbnél remekebb új bandák megismerése bizonyult: mindig is lenyűgözött az emberi teljesítmények és a végtelennek tűnő kreativitás sokszínűsége. Ha ilyen-olyan okok (munka, rutin, az élet taposómalma) miatt időről időre elkedvetlenedek, semmi másra nincs szükségem, mint egy eddig ismeretlen, de kiváló zenét játszó brigád lemezére és máris visszaáll nálam a normál üzemmód.

A svéd Vokonis pontos ilyen: nagy valószínűséggel az életben nem találkoztam volna velük, ha az egyik, minőségi zenekarairól ismert egyszemélyes PR-rockügynökség meg nem küldi nekem a promójukat. A The Sign Records gondozásában szeptember 6-án megjelent "Grasping Time" az együttes harmadik soralbuma, maga a banda pedig 2015-ben alakult meg, azaz nem pihennek a babérjaikon, hanem szorgalmasan dolgoznak és adják ki folyamatos zenei fejlődést mutató anyagaikat.

A Simon Ohlsson (gitár, ének), Jonte Johansson (basszusgitár, tiszta ének), Peter Ottoson (dob) felállású trió amolyan stoner doom csapatként indult és most visszahallgatva a teljes diszkográfiájukat egyértelmű, hogy már a kezdetekkor ott volt bennük az az egyedi íz- és dallamvilág, mely azonban csak most, a "Grasping Time" korongon teljesedett ki.

Ennek több oka is van: egyrészt a váltott vokál és legfőképpen Johansson énekhangja rengeteget dob a Vokonis produkcióján. A zene kinyílik és kifejezetten dallamossá válik amellett, hogy eszement mennyiségű istencsászár riffet is tartalmaz. A másik ok pedig az, hogy a mára teljesen túljátszottá és túlzsúfolttá vált, tucatkiadványokkal teli stoner/doom világát meghaladva egyértelműen elindultak a progresszív rock és a sludge irányába, nyakon öntve jó adag klasszikus rock összetevővel. 

Ha a fentiek alapján beugrana két amerikai progresszív sludge zenekar neve, akkor bizony nem is tévednénk túlságosan nagyot: igen, a Mastodonról és a Baroness-ről van szó. Ahogy mindkét csapat is a kezdeti nyers, hardcore-alapú sludge irányából mozdult el fokozatosan a progresszivitás és a fantasztikus gitárszólókkal teletűzdelt hard rock irányába, ugyanezt tette a Vokonis is, csak ők némileg gyorsabban és határozottabban jártak be hasonló utat.  

A lemez eléggé érdekesen és szokatlanul indul: két monstre dallal találkozunk egyből, egy nyolc- és egy tízperces szörnyszülöttel, melyek azonban az elijesztés helyett azonnal beültetnek minket abba a varázsbuszba, amiben aztán végigutazgatjuk ezt a háromnegyed órás kalandot. Egészen elképesztő, ahogy a svédek képesek a csodálatos dallamok és a változatos hangszerelési megoldások révén átlebegtetni a hallgatót a különböző hangulatokon és érzelmeken. 

A legtökéletesebb példája ennek a Sunless Hymnal, mely a maga tíz percével számomra pontosan megmutatja, hogy mi a jó a heavy metalban. A Pink Floyd hetvenes évek közepi pszichedeliájával nyit a tétel, hogy aztán a középrészen iszonyatosan bedurrantsa a sludge porszívószerűen pulzáló gitárjait. Kompozíciós képességekből csillagos ötös: egész egyszerűen nem tudom megunni ezt a dalt.

A korong felénél kapunk még két rövid instrumentális tételt is, de itt van egy kis trükk, le- és bevezető darabok ezek, az őket körülölelő szerzemények szilánkjaiként. A végére ismét érkezik három combosabb darab, melyekért több száz hasonszőrű csapat a fél karját odaadná, csak hogy valami hasonlót képes legyen egyszer az életben megírni.  

A legjobb az egészben, hogy a Vokonis zenéjében ott van a szív: érzelmekkel teli, a saját lábukon önállóan is megálló, dallamos, de egyben zúzós nóták ezek, nem eszetlen, öncélú durvulatok. Míg (tisztelet a kivételnek) a mai zenekarok többsége vagy sablonos technikai virgázások, súlyosodásban végigvitt vetélkedések során vérzik el és úgy felejtjük el a produkciójukat, mintha meg sem hallgattuk volna azt, a svédek szerzeményei ragadnak, mint a négercsók tölteléke. 

Ahogy a bevezetőben is írtam (és szerintem minden rockújságíró így van ezzel, mert ha nem, akkor a kiégés minősített esete áll fenn), ez a legjobb dolog az egészben: egyszer csak szembejön velünk valami egészen különleges és fejest ugorhatunk egy eddig nem ismert, csodálatos zenei világba. Egyetlen nüansznyi megjegyzésem lenne csak: kissé fémesen, csikorgóan élesek a cinek, ez pedig eléggé idegesítő hatást kelt hosszútávon. De számomra a Vokonis eddig az év egyik legkellemesebb meglepetése. halálbiztos év végi toplistás anyag.

9,5/10