Hazudik, aki azt mondja, hogy nem hallotta még az Electric Light Orchestra (rövidítve ELO) nevet. Na jó, ezt kissé eltúloztam, mindenesetre nagy a valószínűsége, hogy a rockzenét kedvelő emberek többsége ismeri őket (de mások is, hisz a könnyed, slágeres, rádióbarát szerzeményeik hatalmas tömegekhez eljutottak). Az Evil Woman megvan? Na ugye.
Az 1970-ben megalakult brit rockbanda még ma is aktív, bár azóta számos tagcserét, valamint névváltoztatást is eszközöltek már. Jelenleg Jeff Lynne's ELO néven fut a zenekar. 2017-ben egy koncertlemez ("Wembley Or Bust") is megjelent már a bandától az új név alatt. Szóval a lényeg: a főnök, Jeff Lynne arra utal, hogy ez tulajdonképpen még mindig az ELO, csak éppen már egy teljesen megváltozott felállással.
A zenekarvezető Tom Pettyvel is zenélt együtt, és ez érezhető is az albumon: néha olyan érzése van az embernek, mintha maga Tom Petty is játszana a lemezen. Emellett pedig a The Beatles, valamint a Wings stílusjegyeit is rendre felfedezni véltem. Nem tudom, hogy egy hardcore ELO-rajongónak mi erről a véleménye, nekem mindenesetre tetszik, és egyébként sem érzek hatalmas változást, hisz az ELO sosem tartozott a keményebbik ligába, szóval nincsenek itt szélsőséges meglepetések.
A rocklegenda a pop/rock, prog-rock vonalon alkotott anno, ehhez képest most azt lehet mondani, hogy simán csak rockot játszanak. Az új lemez nem igazán lett túlnyújtva a maga harminckettő és fél percével. Továbbá a tíz darab három és négy perc közötti szerzeményt felvonultató anyagban csak nyomokban lelhető fel az ELO korábbi anyagainak érzésvilága.
Ha valaki azt mondja nekem mondjuk tizenkét éves koromban (amikor is elkezdtem komolyabban foglalkozni a rockzenével), hogy 2019-ben egy új ELO-lemezről fogok kritikát írni (ráadásul pont én), akkor tutira megkérdeztem volna tőle, hogy milyen drogot nyomat, mert akkor abból én is kértem volna… Mindenesetre jó érzéssel tölt el a dolog, valamint az, hogy még sokan jelen vannak a színtéren a régi nagyok közül.
Hát akkor nézzük, mivel is ajándékozott meg minket Jeff Lynne. A címadó From Out Of Nowhere-rel kezdik a sort: kissé Beatles-es jellegű, kellemes nóta. A Help Yourself meg olyan, mintha a Wings jammelne Tom Pettyvel. Az All My Love továbbra is a lágyabb, nyugisabb vonalon halad tovább; laza, pulzáló gitártéma és bársonyos refrén jellemzi. A Down Came The Rain is amolyan rádióbarát szerzemény, a Losing You-ról megint a Beatles, valamint a Wings jut az eszembe: hasonló érzésvilágú, továbbá olyan, mintha a hetvenes években íródott volna, abszolút semmiféle erőltetett retro-jelleg nem érződik rajta.
A One More Time már a korai ELO stílusában fogant darab: az előzőektől eltérő, lendületes, rock and rollos szerzemény. A Sci-Fi Woman meg valahol a kettő keveréke. A Goin' Out On Me ismét a The Beatles szellemében fogant: lassúzós, hangulatos nóta. A Time Of Our Life-ban Tom Petty, valamint Roy Orbison szelleme jelenik meg, a záró Songbird szintén egy lassú, balladisztikus szerzemény.
Rengetegszer beugrottak ismerős zenész-, illetve zenekarnevek, de ezek nem afféle pofátlan leutánzásképpen jelentkeznek, hanem mindössze csak egy hasonló érzésvilág képében. Jeff Lynne egy nagyon korrekt albumot rakott le az asztalra, mely valószínűleg nem hoz majd szégyent a legendás ELO névre. A "From Out Of Nowhere" a Sony Music/Columbia gondozásában látott napvilágot 2019. november 1-én.
9/10
Fotó: a zenekar hivatalos honlapja
