Régebben nem igazán volt jellemző rám, hogy frontcsajos bandákat hallgattam volna. Igaz, akkoriban kevesebb ilyen jellegű zenekar tevékenykedett a rockszíntéren, mára viszont már gombamód elszaporodott e formációk száma.

Amit viszont nem értek, hogy miért pont a mainstream popzene világához hasonló külsőségek által vezérelve építik fel arculatukat a legtöbben. Értem én, hogy egy fiatal, vékony és szép énekesnő látványa nagyot dob a zenekar imidzsén (nyilván a rocker srácok oda meg vissza vannak a jó csajokért), de véleményem szerint ezek a döntések a kockázati tényezők nullára redukálásának eredményeképpen születnek meg, a tökösség totális hiányával.

Nem mondom, hogy nem futottam még bele olyan formációkba, ahol az énekesnő nem éppen az abszolút szépségideál megtestesítőjének szerepét betöltve pózolt a mikrofonnál, de valljuk be őszintén, hogy nem éppen ez a verzió dominál a metal-szcénán belül (és azon kívül sem).

Elhiszitek nekem, hogy egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy a belga Spoil Engine (Iris Goessens - ének, Steven 'gaze' Sanders - gitár, Dave De Loco - basszusgitár, Matthijs Quaars - dobok) frontembere is egy szemet gyönyörködtető külsővel megáldott angyal? Az énekhangja pedig férfiakat megszégyenítő brutalitást kölcsönöz a zenekarnak, de emellett a dallamos vokál is nagyon megy neki. A Spoil Engine metalcore-ban utazik, rengeteg melódiával és egyéniséggel is egyaránt meghintve. Egyébként meg jobban beveszi a gyomrom a dallamos női éneket egy metalcore-formáció esetében, mint a Justin Bieber-jellegű vokált.

A 2004-ben létrehozott zenekar ötödik soralbumával ajándékozta meg híveit 2019. november 15-én, mely az Arising Empire jóvoltából került a lemezboltok polcaira, illetve a streaming-platformok által kínált tartalmak közé. Vannak itt tipikus metalcore-témák, hatalmas groove-ok, brutál riffelés, de mégsem mondanám, hogy elvesznek az átlagos bandák alkotta szürke ködben; a zenekar körvonalai szépen kirajzolódnak a metalcore-színtér birodalmán belül.

Nem az évtized albumával van dolgom, de rengeteg pozitívum írható a Spoil Engine számlájára. Kezdjük az énekes csajszi teljesítményével, aztán a hangszeresek által bevitt gyomros sem elhanyagolható tényező, valamint az, hogy nem csak zúznak, mint egy eszement, hanem a komponálás is az erősségük közé tartozik. Vegyük például a The Hallow című dalt, melyben Jeff Walker vendégeskedik a Carcass soraiból: rendkívül ütős, szinte már slágergyanús darab.

Aztán itt van a Golden Cage: a lehengerlő atmoszférájú dal monumentalitása egész egyszerűen lélegzetelállító, a lemez csúcspontja. Lassú, melankolikus, nagyívű, félelmetesen jó darab. Egy darabig nem is akartam mást hallgatni az anyagról, csakis ezt a tételt. A Frostbite is tartalmaz hasonló jellegű megoldásokat, de elég erős Carcass-os, valamint Arch Enemy-féle érzésvilággal ötvözve. A Warzone is e zenekarok hatásaiból táplálkozik.

Metalcore, de azt is mondhatnám rá, hogy deathcore. Lendületes, friss, energikus, jól megkomponált dalokkal operáló, a szürke masszából magasan kiemelkedő korong lett a "Renaissance Noire". Nem tudok rá tíz pontnál kevesebbet adni.

10/10