A H.P. Lovecraft által inspirált kanadai blackened death metal formáció (The Witch - gitár/ének, Razputin - basszusgitár, Divider - dobok) egyes források szerint már 1988 óta jelen van a színtéren, de a legtöbb helyen az 1991-es dátum szerepel, mint a megalakulásukat meghatározó időpont (több Necronomicon nevű banda is létezik egyébként: egy német prog-rock és egy szintén német thrashbanda is).

A három évtized alatt nem igazán mondhatni, hogy túlságosan termelékenyek lettek volna a lemezkiadásokat illetően: egy demó és egy EP után öt darab albumot adtak ki, és nemrég jelent meg a hatodik sorlemezük, mely az "Unus" címet viseli. Esetükben a minőség persze számottevő; az új anyaguk is teljességgel alátámasztja ezt.

Nem szép dolog tőlem, hogy így Karácsony közeledtével pont egy okkult tematikájú lemezről írok kritikát (maximum büntetésből Black Sabbath-lemez helyett a Csendes éjt kapom meg Karácsonyra ismét). A Necronomicon súlyos, sötét atmoszférával dolgozik, szimfonikus témákkal átszőve adagolja a blackened death metalt.

A klasszikus zenei elemek kiválóan vegyülnek a brutális, ám rendkívül profi és technikás részekkel. A banda muzsikáját a norvég The Kovenant és a lengyel Hate kereszteződéseként tudnám leginkább jellemezni. A nyitó From Ashes Into The Flesh-ben rögtön tetten is érhetőek ezen hasonlóságok: a monumentálisan kezdődő dalban egyaránt jelen vannak a szimfonikus elemek, a technikás és a brutális zúzdák, valamint egy klasszikus zongorabetét is, melyet Geirlioz (Dimmu Borgir) játszott fel.

A másodikként érkező Infinitum Continuum a dobos ötletes és letaglózó taktusaival indít, majd szép lassan mindenki beleteszi a magáét: itt is megjelennek egyes, az előző tételben is szereplő elemek, de egészen másfajta kivitelezésben. Egy nagyon jó gitárszóló is helyet kapott a dalban. A Paradise Lost brutál zúzdával kezd, a dobos eszement tempót diktál, a gitáros megfontoltan penget. Aztán szépen lecsillapodnak a kedélyek és - bár az aprítás még visszatér egyszer - egy lassabb, ám még súlyosabb témákkal operáló szerzemény bontakozik ki belőle.

A Singularis Dominus is hasonlóképp csap bele a húrokba, de ebben a dalban a gyors és a középtempó diktálja az iramot. Az egyiptomi hangulattal átszőtt The Thousand Masks pedig újfent kiválóan keveri a brutális death metal témákat a szimfonikus elemekkel. Az Ascending The Throne Of Baator egy sötét, doom-jellegű tétel, a Cursed MMXIX vegytiszta death metal, a lemezt záró Vox Draconis szimfo-halálmetalja mellé kapunk még egy király gitárszólót is.

Összegezve a fentieket, a Necronomicon hatodik sorlemeze ismételten hozza a zenekar által képviselt magas színvonalat: úgy érzem, hogy sem a régi rajongókat, sem az újonnan érkezetteket nem érheti csalódás. Továbbá a hangzás tekintetében sem lehet okunk panaszra. A negyven perc játékidejű, tíz tételt felvonultató "Unus" című nagylemez a Season Of Mist gondozásában jelent meg 2019. október 18-án. Aki szereti az igényes death metalt és a klasszikus zenét sem veti meg, annak melegen ajánlott a Necronomicon új albuma.

9,5/10