A 2018-ban verbuválódott modern metalt játszó osztrák-német Oceans (Timo Rotten - gitár/ének, Patrick Zarske - gitár, Thomas Winkelmann - basszusgitár, J.F. Grill - dobok) eddig még túl sok vizet nem zavart a metalszíntéren: az élő fellépések mellett tulajdonképpen csak kislemezeket jelentettek meg, a négytagú formációnak a "The Sun And The Cold" a bemutatkozó nagylemeze.

Az egy óra játékidőt meghaladó korongnak nem csak a hossza, hanem a minősége is tekintélyes. Az Oceans ügyesen gyúrja össze a metalzene különböző ágazatait: a progresszív elemek ugyanúgy fellelhetőek a dalaikban, mint a modern megközelítésű fémzene, a metalcore vagy éppen a deathcore. A szigorú, zúzós részek mellett rengeteg melódia és atmoszferikus elem is képviselteti magát.

Van az albumnak egy afféle merengős, álmodozós oldala is, mely könnyedén beszippanthatja a súlyos metalzenét elvből elutasítók táborát (mondjuk a banda szigorúbb oldala sem annyira extrém, a hörgős vokált is csak módjával adagolják). Már első alkalommal egész jól összebarátkoztam az albummal, ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy túlságosan sokat fog pörögni nálam az anyag.

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni az album hiányosságait, hogy a korong egészét alkotó minden egyes hang az általam elvárt színvonal alatt egészen pontosan egy nyúlfarknyival lejjebb van. Ami annyit jelent csupán, hogy az anyag abszolút rendben van, de véleményem szerint többet is ki lehetett volna hozni belőle. Nem untat, nem fáraszt, de a lúdbőrözés sajnos elmarad. Viszont ez legyen a legnagyobb bajom a lemezzel.

Dicséretes a banda hozzáállása mind a szerzeményeik megkomponálását illető változatosság tekintetében, mind pedig a sokféle zenei stílus kiváló vegyítését figyelembe véve, valamint, hogy a hosszúra nyúlt játékidő ellenére is folyamatosan izgalmakat generál. Tulajdonképpen az általam eddig felvázolt kép szinte semmilyen negatívumot nem tartalmazott. Ez azért már sok mindent elárul a lemezről.

A "The Sun And The Cold" elnevezésű korong tizennégy dalt foglal magában (ebből kettő a Polaris című tétel különböző változatát, valamint a We Are The Storm rövidített verzióját is magában foglalja). A címadó szerzemény black metalos kezdése kissé kilóg a folytatásként érkező metalcore-témák közül. Nem rossz értelemben, csak kissé meglepő a párosítás. A We Are The Storm pedig az előző dallal szöges ellentétben megadallamosan indít, később aztán berobban egy súlyos deathcore-téma, majd visszatérnek a melódiák.

A Dark pedig deathcore elemekkel felvértezve kezdi a sort: elnyomnak egy-két súlyos riffet, néha bekúszik egy kis dallamos ének, valamint sötét, atmoszferikus részek is megjelennek itt-ott. A Paralyzed a könnyed, lebegős vonalat viszi, dallamos és brutál vokáltémák váltogatják egymást az egyébként nagyon jól sikerült darabban. A Shadows melodikus gitártémái, korrekt riffelése újabb üde színfoltja a lemeznek.

Ha leszámítjuk a lemezre felpakolt egyes darabok különböző verzióit, akkor végül is csak az átlagosnál talán egy picivel hosszabb anyaggal van dolgunk. A dalok pedig egytől-egyik megállják a helyüket, nincs üresjárat, nem nagyon lehet okunk panaszra. Amit viszont már leírtam, hogy mindezen pozitívumok ellenére sem kimondottan az a lemez, melyet agyon fogok hallgatni. Ám bátran ajánlom a kritikában felsorolt stílusirányzat kedvelőinek a "The Sun And The Cold" című korongot, mely 2020. január 10-én jelent meg a Nuclear Blast gondozásában.

8,5/10