Kizárólag az irgalmatlan mennyiségű megjelenéssel magyarázható a 2009-ben alakult, négy nagylemezzel büszkélkedő svájci csapat 2019-es albumának hiánya a tavalyi Rozsdagyár kritikák közül. Nem tehetek mást, mint utólag jellemzem a szerzeményeket, hiszen nagy kár lenne, ha egyetlen hazai fórum sem méltatná a kiadványt, márpedig mindeddig nem született elemzés róla. Ha a "Hearts Of No Light" a "2019-es év legjobb lemezei” listánkra már nem is kerülhet fel, a derék bázeliek még sok magyar rajongó figyelmére számot tarthatnak.
Érdekes dolog ez a mellőzés, itt egy pillanatra álljunk meg! Mert rengeteg hasonló banda jár szóról szóra ugyanígy, mint a Schammasch: a létezésük köztudott, dolgoznak, koncerteznek, (Magyarországon is) van hír az új album készületeiről, jön egy bemutatkozó videó, melyet szintén kellő figyelemmel és komolysággal mutatnak be a hazai oldalak, majd amikor kijön a lemez, utána semmi. Vajon miért?
Valószínűleg a tömegtermelés az oka. Egyszerűbb és jóval kevesebb belefektetett időt, energiát igényel egy nagylemezt beharangozni vagy a videót piacra dobni, mint a kiadványt utólag elemezni. Miután a lemezkritikákat jegyző magyar zenei oldalak nagy része rajongók önkéntes munkája alapján fut (és még reklámokkal sincs teleszórva - ami szintén profitkiesés), teljesen érthető, ha képtelen egy adott szerkesztőség minden jelentős megjelenésre odafigyelni, hiszen a szerkesztők az esetek döntő többségében nem ebből élnek (azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy akik igen, azokat sem irigylem).
A fő kérdés ebben az esetben nyilván az lehet, hogy egyáltalán mire számíthatott volna a kiadvány az év végi listán? Úgy hiszem előkelő helyen zárt volna, de bizonytalan ez a megérzésem. Sajnos nagyon sok olyan 9-es, 9.5-ös osztályzatot kapott zenekar nem került oda, akik szintén maradandó értékeket tettek le az asztalra. Nagy kérdés, kihez kerül közülünk a lemez, és éppen akkor, az adott pillanatban milyen hangulatban kapja el a hallgatóját? Utólag már nehéz okosnak lenni, nem is érdemes, nézzük meg inkább, mit is tudnak, mitől lehetnek érdekesek ma a Schammasch szerzemények?
Elsősorban a kifinomultság, a magas minőségű szakértelem és odafigyelés érzékelhető a dalokon, és még valami, amit mindig nagy öröm számomra megtapasztalni, a kísérletező kedv. Nyilván, mondja erre a műfajban járatos zenehallgató, nem lehet másképp, ha experimentális black metalban utaznak. Az adott műfaj stílusjegyeinek alkalmazása azonban még nem garancia semmire, hiszen nagy kérdés, hogy a zenekari tagok merre és hogyan kalandoznak?
A Winds That Pearce The Silence kissé komor, ám ünnepélyes zongoraszólamai után baljós és fenyegető árnyak magasodnak körénk, a hosszúra nyúlt bevezető ének nélkül fest egy sötét, ám nem éppen barátságtalan képet. Kellemes borzongás ez, amiből még bármi lehet. Majd az Ego Sum Omega bő nyolcperces tétele érkezik, ahol két dologra lesz figyelmes az ember: 1. tisztán lehet érteni az éneket 2. kiváló a hangszerelés. Gyönyörűen tolják a gitárok, sok a tempó- és dinamikai váltás, és alapvetően ez egy letisztult, érett zenei világ.
A harmadik szerzemény címe A Bridge Ablaze, és gyakorlatilag az egyetlen olyan darab a lemezen, mely zavarba hoz. Nem illik ide. Durván hangzik talán, de mint kívülálló, ezt mondanám. Gondolom a zenekar ezt másképp látja. Ami engem illet, a monoton dobgép nagyon zavar. Ha csak zongora szólna, akkor sem lenne annyira erős a dal, inkább a végére tenném, mert itt a lemez elején amolyan zenekar a zenekarban hatása van, ami elég fura.
A Quadmon’s Heir megint nyolc perc fölötti időtartamban készült, és ebben az egy számban minden benne van, amitől nagynak tartom ezt a zenekart, mert itt az idő bevallanom, megfogtak a lemezzel. Ebben végig tetten érhető az a súlyos, mégsem koloncként rád nehezedő, inkább sűrű ködként rád telepedő fenyegetés, melyet kiválóan megteremtenek az éles gitárokkal, a rozsdás énekkel, a kántáló-mormoló szövegdarálással, mely ugyan sok banda stílusjegye, náluk mégis egyedi elegyet alkot.
Ha csak ilyen és hasonló szerzemények kerültek volna ki a Schammasch vegykonyhájából, az napnál világosabb módon kerek tízest eredményezne a kritika végén, azonban mint fentebb olvasható, vannak furcsa pillanatok a lemezen. Hogy mindezt ellensúlyozza-e a puszta tény, mi szerint egy zenei szélsőségektől nem mentes, ám minden kétséget kizáróan jó ízlésű, intelligens, egyéni mondanivalóval rendelkező előadóval állunk szemben? Úgy gondolom igen. Egy olyan eset ez, ahol nem annyira a lemezanyag a fontos, hanem annak megtapasztalása, ahogy mások hozzányúlnak a jól ismert zenei ötletekhez. Azaz, a konkrét számok minőségénél fontosabb tudni, hogy vannak, akik így gondolkodnak, ilyen zenei közeget próbálnak megteremteni maguknak.
További nagyszerű, fémes, izmos, ha úgy tetszik metalos tételek: Rays Like Razor, I Burn Within You, A Paradigm Of Beauty. Ezek hihetetlenül erősek, talán érdemes lett volna ezen a vonalon maradni. A lemezt záró, akusztikus gitáros, furcsa zajokban és ritmikai megoldásokban bővelkedő, több mint negyedórás Innermost Lowermost Abyss így ezek után a masszív darabok után megint egy kis visszalépés szerintem. Ha külön, önmagában nézem, akár azt is mondanám, ebben van a csúcspont, hiszen bőven elkanyarodik a metal ösvényeiről, és fütyül mindenre, amitől rock a rock (gitárszólók, lábgép, torzítás) és szinte már elaltat a kábulatával, valahogy mégis inkább az elejére kívánkozna a lemezanyagnak.
Ezzel együtt ez egy kiemelkedő kiadvány, amire joggal lehetne büszke Svájc is, Bázel is, ha egy kicsit jobban becsülnék értékeiket, mert sajnos a srácok messze nem próféták saját hazájukban. Eddig nálunk sem voltak, de abban reménykedem, legalább néhány hallgató figyelmét felkeltettem a kritikával, és ha legközelebb nálunk járnak, többen lesznek a közönség soraiban.
9/10
Fotó: Chad Kelco
