Már többször leírtuk itt a Rozsdagyárban, van ilyen doom, olyan doom, ilyen metal, olyan -core, de a jó zene stílusoktól függetlenül azonnal megismerhető, mert az avatatlan fül számára is tisztán hallható, ha hozzáértők állnak a hangszereknél. Jelen esetben a berlini Oberg-házaspár található a Grin nevű formáció szerzeményei mögött. Sabine Oberg basszusgitározik, míg férje, Jan Oberg a dobokért, a gitárért és nem utolsósorban az énekért is felelős.
Menjünk is bele rögtön a sűrűjébe, miután ők maguk sem cifrázzák agyon, és nemes egyszerűséggel roppant behemótnak becézik közös szerelmük gyümölcsét, mely jelen esetben egy Venom/Hellhammer/Candlemass vonalon mozgó doom metal nagylemez, és állapítsuk meg, hogy amit művelnek, az már-már primitíven egyszerű zúzda. Olyasmi, ami a műfajból szinte kiveszőben van. Kell hozzá némi lelki egyszerűség, mivel semmiféle technikai bravúrt, vagy váratlan fordulatot nem produkálnak, viszont aki ráérez ezekre a csontegyszerű, tisztán és érzékletesen sötét témákra, az nagyon fogja szeretni őket.
Masszív, lecsupaszított, mocsári gőzöket párologtató dalok vezetik át a zenehallgatót egy baljós jelekkel teletűzdelt ingoványon, ahol már sokan letévedtek a kitaposott útról, ezért ügyelni kell minden lépésre. Biztos pont lehet Sabine elképesztően mélyre hangolt, megsuhogtatott dorong bárdolatlanságával ható basszusjátéka, valamint Jan tekintélyt parancsoló dobolása, míg a képlékenységet, avagy bizonytalanságot növeli, hogy az énekhangok többnyire a távolba vesznek, s olyan gyengék, mintha egy föld alatti kamrából szólnának a felszínre.
Pedig nem lenne rossz ez a gomolygó, bugyborékoló, dallamokat is szépen megrajzoló énekhang, csak valamiért lekeverték, így a számokban csak olyannyira van jelen az énekes, mint a müzliben a mogyoródarabkák. Bár ez a hasonlat nem illik egy ilyen zenekarhoz, ezért inkább azt mondanám, csak annyira átható az ének, mint egy sűrű köd falán éppen áttörni készülő fáklya lobogása.
Ezért a legfontosabb visszajelzés az lenne a házaspár számára, hogy az éneket sokkal jobban ki kellene emelni, hogy a szövegek érthetősége ne szenvedjen csorbát és az egész hangzás egy magasabb dimenzióba lépjen. A másik dolog, hogy egy állandó gitáros ide nagyon kellene, mert húsba vágó riffek nélkül félkarú óriás még egy ilyen letaglózó erejű banda is.
A házaspár korábban az Earth Ship nevű együttesben zenélt együtt (2016-os albumukról ITT írtunk kritikát), innen kilépve alapították meg a Grint, és vették fel 2018-ban bemutatkozó albumukat, a "Revenant" című kiadványt. A "Translucent Blades" már nem saját kiadású, hanem a berlini Crazysane Records égisze alatt jelent meg, így remélhetőleg elindultak a szélesebb körű nyilvánosság felé, melyet nagyon megérdemelnek.
Mivel az albumon az első szerzeménytől (Helix) kezdve egészen a hatodik tételig irgalmatlanul lassú, belső fájdalommal átitatott csontdarálás zajlik, amely minden líraiságot nélkülöz, ezért számomra valóságos felüdülésképp érkezett a hetedik szám, az Antares, amely valamilyen oknál fogva egészen más lett, mint a többi. Ebben a zenészek egyfajta hipnotikus álomba merülnek, s ezáltal ide repítenek minket is, akik bizonyára meglepődünk a váratlanul könnyedebb hangnemre váltó társaság átváltozásán.
A transzformáció azonban nem tart sokáig, a lemezt záró Reviver megint ugyanolyan pengeéles borotválás, mint amit az első félórában megtapasztalhattunk, azzal a különbséggel, hogy van az egész számnak egy Killing Joke világára hasonlító hangulata, miközben a Killing Joke, mint tudjuk, messze nem doom/stoner műfajban utazik. Úgy látszik, ha nem is bonyolítja agyon a szerzeményeit a Grin, azért vélhetően egészen jó kis bandákat hallgatnak.
Még nem tartanak ott, hogy nevüket a fontos doom formációk között lehetne említeni, de második lemezként ez talán még korai is lenne. A hangulatteremtésben minden kétséget kizáróan otthonosan mozognak, talán ha sikerülne még néhány zenésztársat találniuk, akkor fokozatokat léphetnének előre egy olyan zenei színtéren, mely máris örömmel látja őket.
6/10
Fotó: Ruby Gold
