Az alteros-rockos-gitáros-csajos bandákkal kapcsolatban az lenne a bölcs meglátásom, hogy ugyan színesítik a palettát, ám mivel nem bontanak zászlót határozottan semmilyen eszmeiség mellett, igazán nem lehet őket komolyan venni. Gondolok itt olyan zenekarokra, mint amilyen a Breeders, Pixies, Veruca Salt vagy a nyeglébb vonalból az L7, esetleg a Hole. Ezek közül bármelyiket meg lehet hallgatni egy unalmas délutánon, akár még inspiráló is lehet egy-egy felvételük, de túlságosan nagy izgalomba nem jön tőlük az ember. Persze az sem mellékes tényező, hány éves, és milyen nemű a zenehallgató…
A Church Girls zenéjének befogadásához annál jobb, minél kevesebb van éveinkből, ha tíznél valamivel több, de húsznál kevesebb, azt hiszem, az éppen ideális. Ez nem jelenti azt, hogy nem tetszhet a harminc feletti korosztálynak, hiszen a zenehallgatás alapvetően kortalan tevékenység, csakhogy az évek során szert teszünk némi rutinra, amelynek segítségével akaratlanul is igényesebbé válunk, és az ilyen kiadványok – valljuk be – nem tartalmaznak túl sok váratlan fordulatot.
Az egyetlen ok, amiért ezt a Philadelphiából származó négyest ide mertem hozni a Rozsdagyár olvasók elé, az átlagnál fésületlenebb, jó értelemben vett kócos hangzás, mely nagy mértékben az énekesnőnek, Mariel Beaumontnak köszönhető, aki egyben a csapat fő szövegírója. Számomra szimpatikus a sztárallűröket nélkülöző megjelenése is, leginkább azonban az énekstílusával vett le a lábamról, mert már rögtön az albumot nyitó kétperces szösszenetből, a Nothing című dalból is kiderült, hogy nagyon jól énekel.
Tisztán, kissé élesen, egyben érdesen, azaz rockbandákhoz illően nyújtja a hangokat, és meglepő módon minden szavát érteni, ami manapság ritkaság számba megy. Dalaiban egyszerre van jelen a sötétebb melankólia és a lelki derű, azaz a kincstári optimizmus. E furcsa kettősség teszi a Church Girls-dalokat a tucatzenekarok termékeinél értékesebbé.
Ha a csapat gyenge pontjaira szeretnék rámutatni, akkor kezdeném a névvel, hiszen botrányosan pocsék, ráadásul nem is illik hozzájuk, mivel csak egy hölgytagja van a csapatnak, tehát ez már alapból elég gáz (a gitárnál Joseph Wright, Vince Vullo basszusgitározik és Julien Varnier dobol). Egyébként a zenei műfajukat ők maguk post-punkként jelölik meg. A régi MTV Alternative Nation című műsorában nagy sztárok lehettek volna ezzel a hangzásvilággal. Kicsit olyan, mintha Alanis Morissette énekelne egy ugrabugrálós kölyökzenekarban.
Szóval a másik gond, hogy folyamatosan szól a dara-dara-tara-tara vagyis egykaptafára felhúzott háromperces tételek sorjáznak egymás után, és alig van köztük különbség. Világos, hogy ezt az AC/DC dalaira is rá lehet mondani, csakhogy náluk működik a világ egyik legjobb gitárosa, ami mégis megdobja az ausztrálok műsorát, míg itt nincs sem egy egészséges gitárszóló, sem egy igazán ütős dobos.
De nekem ezzel együtt tetszett a Florida, a Recede, vagy a Regression című nyúlfarknyi darab, még akkor is, ha nagyon hiányoltam belőlük a dögöt, mert a csajszi tényleg nagyon jól adja elő magát, és nem is egy ügyetlen dalszerző, a társai azonban annyira nem érzik ezt a műfajt. Nem adnak bele túl sok energiát, ami sajnos a felvételek élvezeti értékét csökkenti.
A másik dolog, mely eszembe jutott a felvételek hallgatása közben, hogy ha tizenéves fiatalok, mondjuk Philadelphiában ilyen zenékre tudnának bulizni a kerti partikon vagy a szülinapi összejöveteleken, azért az mégis egy komoly színvonal lenne, legalábbis azokhoz a hip-hop előadókhoz képest, akik nem annyira irodalmi stílusban nyomatják az utcai költészetet.
Kiknek ajánlom még? Akik a bevezetőben felsorolt előadókat szeretik, akik nem vágynak túl bonyolult megoldásokra, ellenben a laza, egyszerű, punkos-rockos dallamokat szívesen hallgatják mondjuk gördeszkázás vagy terepbringázás közben. Kiknek nem? Akik indulatba jönnek a frontcsajos gitárzenekaroktól, amelyekben nem igazán van spiritusz. A zenekar diszkográfiájával zárom írásom, mely így néz ki: "Home" 2018, "Cycles" 2019, "The Haunt" 2020.
6/10
Fotó: Natalie Piserchio
