Ki gondolta volna a huszadik század végén, hogy napjainkban közel annyi lesz a kalózbandák száma, mint I. Károly korában? Akkortájt, vagyis az 1600-as években a kalózkodást a legnagyobb gaztettek közé sorolták, a tisztességes kereskedelmi hajóktól pedig megkülönböztetésképpen privatérnak, azaz „private men of warre”-nak nevezték a fekete lobogó alatt megjelenő hajókat.

Igen ám, csakhogy hamar rájöttek arra, hogy a kalózok tengeri jártasság szempontjából felveszik a versenyt bármely hadiflottával, ezért kalóz-levelet bocsátottak ki bizonyos tengeri rablók számára. Az okmány értelmében a privatérek (a szó egyszerre jelent kalózhajót és hadi feladatokat ellátó „felbérelt” kalózt) nem voltak azonos fajsúlyban. Tetteikért – mivel a király támogatta őket – nem lehetett egyiket sem fellógatni, az akkori jog szerint a hadifogság várt rájuk, s nem az akasztófa (a lemezborító tehát nem feltétlenül tükrözi a történelmi hűséget).

Nevezetes privatér kapitányként működött Sir Francis Drake, aki nagy hasznot termelt Angliának, ám azon felül néha saját zsebre is gazdálkodott, minden idők legbefolyásosabb privatér kalóza pedig Sir Henry Morgan admirális volt.

A mai kalózok - legalábbis a nagyközönség előtt megjelenők - már jóval szelídebb tevékenységet folytatnak: korhű, hangulatos muzsikájukkal és színpadi műsorukkal szórakoztatják a közönséget. Ez is egyfajta megkopasztása a gazdag uraknak és hölgyeknek, ám a belépődíjat ezek az áldozatok önként és mosolyogva fizetik ki, egyáltalán nem bánják a dolgot, hiszen így részesei lehetnek egy olyan különleges kalandnak, amilyen mégsem minden nap esik meg velük.

Esetenként még az is előfordul, hogy a jó házból való, főúri közönség maga is kalózgúnyába bújik és jó modort, illemet, társadalmi különbségeket figyelmen kívül hagyva együtt mulat a színpadon előadó zenészekkel. Ilyen alkalmakkor előfordul alkoholos italok, elsősorban sör, valamint rum fogyasztása is.

Sajnos nem mind arany, ami fénylik, tartja a magyar közmondás, és ez a kalózokra is igaz! Egy-egy gárda nehezen minősíthető komoly értékeket jegyző társulatnak, ellenben a csepűrágók, kóklerek és szemfényvesztők egész hadát találhatjuk közöttük. Némelyik banda jelmeze egy iskolai farsangon is derültséget keltene, és akkor még nem szóltunk magáról a zenéről. Mert van kalóz-ska, kalóz metal és kalóz pop zenekar is bőven, ám legtöbbjük annyira vehető komolyan, mint egy levegővel felfújt cápaléggömb, amelyet riogatásképpen hatéves kisfiúk lebegtetnek az óvoda ablaka alatt.

Nem szeretném a műfajban magának nevet szerzett együtteseket minősíteni, ezért csak az említés szintjén álljon itt néhány, azok kedvéért, akik szívesen kutakodnának közöttük: Pat Razket, The Dead Crew Of Oddwood, Mr.Hurley & Die Pulveraffen, Rumahoy, The Bilge Pumps, Mischief Brew, The Privateer, Knasterbart, Alestorm, Wind Rose, stb. ...

Jelen értekezésünk tárgya a svéd Ye Banished Privateers nevű formáció. Az Umeából származó népes közösség negyedik nagylemeze, a 2020 februárjában megjelent "Hostis Humani Generis" (Az emberi faj ellensége) szól jelenleg a lejátszóban.

Az mindjárt az elején megállapítható, hogy ez a zene se nem rock, se nem metal, de nem is annyira gagyi, mint azt várnánk tőlük. Akusztikus gitárok, dobok és hegedűk szólnak és egy tangóharmonika, miközben népes számú átszellemült tengeri medve dörmögi együtt a refréneket. Rengeteg a zenén túli hangfoszlány, ami a színpadi műsorok játékosságára utal. Beszédtöredék egy tárgyalásról, puskalövések, pénzcsörgés, csupa olyasmi, ami jól színezi a mondanivalót.

A lényeg, hogy a svéd világcsavargók betörhetetlenek, elfoghatatlanok, és elpusztíthatatlanok, bárki, aki ezzel próbálkozik, kudarcra van ítélve. Az élet értelme - mi más is lehetne - a folytonos mulatozás és táncmulatság, ezért dalaikban mindenkit arra buzdítanak, kapja magát és ugrálja ki magából az összegyülemlett feszültséget.

Szerzeményeik zömmel tehát talpalávalók, arra készültek, hogy a közönséget megmozgassák. Ám vannak kivételek is, és én ezeket szeretem tőlük igazán. A Flintlock zaklatottsága már-már rockelőadókat idéz, a Capstan Shanty balladája dülöngélős kocsmanóta,a Death Of Bellows törékeny gyászdal, míg a Swords To Plowshares egy megfáradt vén rabló keserveit adja vissza, aki egyszer csak csizmát ránt és gatyába rázza a nagyérdeműt. Említésre érdemes még a Why The Big Whales Sing című nóta, mely a Helloween A Tale That Wasn't Right című dalának akár a távoli unokatestvére is lehetne.

A csapat erősségét a gyökerekhez hű hangszerelés adja, valamint a nagy létszámból fakadó változatosság az énekhang tekintetében. Van közöttük női, gyermeki és tengeri medve hangon megszólaló szólista is. Amikor női ének viszi a vezérfonalat, akkor nekem minduntalan Loreena McKennitt "Book Of Secrets" című nagylemeze ugrott be. Nagyon hasonlóak a kalózhölgy hajlításai, és a zenei környezet, azaz a hangszerelés is szinte hajszálra megegyezik. Az igazán meggyőző erejű dalok viszont azok a betiltott kalózoktól, amikor szinte egy egész hajónyi legénység szájából hangzik a diadalmas ének.

Ha igazán őszinte szeretnék lenni (és miért ne lennék az?), valahol azért ez is csak amolyan vásári látványosság, mint a többi hasonló formáció, azzal a különbséggel, hogy lényegesen eredetibben adják elő. Szó szerint megélik a szerepeiket. A külső megjelenésre sokat adnak, ez látszik is a videóikon, ügyesen elkerülik a legnagyobb buktatókat és sokoldalú számokat írnak, azt hiszem ennyi elég is ahhoz, hogy odafigyeljünk rájuk. A magam részéről eddig nem volt ilyen jellegű banda a látóteremben, most már van… A többit majd meglátjuk.

8/10