Az „apokryphon” szó szerinti fordítása: sötét, eldugott. Az apokrifokra utal: ezek olyan szakrális írások, melyek a nyilvánosság elől rejtettek voltak vagy egyenesen megosztónak számítottak, emiatt nem kerültek be a ma ismert Bibliába. Nem, ez a definíció nem a középiskolás hittan-füzetemből került most elő, hanem a svájci Apokryphon névre hallgató black metal projekt promóciós anyagából.
A koncepció a Darkspace alapítótagja és basszusgitárosa, Zorgh fejéből pattant ki, azonban az Apokryphon nem köthető, és nem is hasonlítható ahhoz, amit eredeti együttese képvisel. Olyannyira, hogy a művésznő ebben a projektben már Orphis alteregóval szerepel. A formáció „Subterra” névre hallgató lemeze február tizennegyedikén jelenik meg; zeneileg a black metalban gyökeredzik, tematikája pedig a már említett apokrifokban tárgyalt témák körül forog.
Van ez a vicc, hogy a metalosok csak azért hordanak feketét, mert még nem találtak fel ennél sötétebb színt. Ugyanezt a gondolatmenetet viszi tovább maga a black metal is; a műfajban alkotó zenészek kezüket-lábukat törve igyekeznek zenéjüket minél durvábbá, megjelenésüket minél ijesztőbbé, témáikat minél istenkáromlóbbá formálni a tökéletes hatás kedvéért. De valahol valami átbillenhetett ebben a „ki a gonoszabb” versenyben, mert mára a mozgalom helyenként olyannyira a saját maga paródiává vált, hogy a Black Satans egyértelműen poénnak szánt Satan Of Hell című videójáról veszélyesen nehéz eldönteni, hogy a műfaj kifigurázását vagy őszinte követését látjuk.
Éppen ezért érdemes zeneszerzőként megtörni a black metal kíméletlen egyhangúságát, ahelyett, hogy minden lehetséges helyzetben maxra csavarnánk a sátán potmétert, mert erre a töménységre egyszerűen érzéketlenné válnak a hallgatók egy idő után. Erre kiváló érzékkel tapintott rá Orphis is: a „Subterra” lemezen jeges, darálós tremoló pengetés, károgás, meg a blastbeat is van bőven, de teletűzdelték az albumot olyan elemekkel, melyek kiemelik az Apokryphont a black metal bandák fekete-fehér kásájából.
A lemez során nagyon gyakran hívnak segítségül keleties elemeket fúvós hangszerek, csörgődobok, akár tiszta ének formájában. A klasszikus black és a keleti zene elegyéről az Ezeregyéjszaka ugorhat be az embernek, mely azon felül, hogy egy színes és magával ragadó mesekönyv, azért mégis csak egy szüzeket megerőszakoló és kivégeztető szultánról szól. Ez a kettősség talán a Sand Ghostban éri el a tetőpontot. A kísérteties, sziszegős női suttogást hörgésbe hajló károgós vokál támogatja, mely a szokatlanul muzikális kísérettel ősi démonidéző dal hatását kelti.
De nem kell attól sem félni, hogy nem kapjuk meg a szükséges black metal betevőnket. A „Subterra” hangzása halálosan sötét és sodró. Magán hordozza a stílus kötelező elemeit, mégsem válik egy tagolatlan kásává, a kíméletlen darálást előbb-utóbb megtöri egy ritmusváltás, egy dallamos betét, vagy kidugja a fejét a torzított riffek alól egy-egy váratlan hangszer, így mindig van mire figyelni.
Nagyon jót tett az albumnak, hogy eretnek módon adtak a minőségre. A hangzás hál’ Istennek közel sem kvlt, a vokált nem egy fejhallgató mikrofonjába énekelték fel, és a hangszereket sem a szomszéd szobából átszűrődve rögzítették kazettás magnóra. A riffek jól definiáltak, a hangzás erős és telt, a ritmusszekció pontos (lehet, hogy azért, mert dobgépet használnak, de ha így is van, ez a végeredményen nem változtat). Az Apokryphon más fegyverekkel borzolja fel a hallgató kedélyeit.
A Nag Hammadi furcsa hangzású dobokkal és csörgőkkel nyit, az ideges tempójú, szokatlan zörgés akarva-akaratlanul egy homokban rejtőző, támadásra kész csörgőkígyó képét idézi fel bennünk. Elronthatatlan recept a black metal keverése a klasszikus egyházi zenével, jutott belőle a „Subterra” korongra is: a The Great Ignorance-re gregorián jellegű ének került, míg az Anthropos orgonával kísért női kart rángat bele az agyvelőt szaggató black őrületbe. De a személyes kedvencem mégis a nehezen félreérthető című Taxidermia. Legnagyobb meglepetésemre ugyanis itt magyar mondatok ütötték meg a fülem; a dalban gyakorlatilag egy bizarr beszámolót hallhatunk egy boncolásról, és az emberi lélekről, angol nyelvű szinkrontolmácsolással és bizarr háttérzajokkal. Kétségkívül hátborzongató, és egyedi élmény, csak azt sajnálom, hogy elképzelni sem tudom, hogy hangozhat a nyelvünk valaki számára, aki egyáltalán nem érti.
A „Subterra” a black metal egyik legokosabb felhasználása, mellyel mostanában találkoztam. A szerzők tökéletesen adagolják az agyeldobós tremolópengetéseket és duplázókat, és kevernek az egészhez valami olyan, nehezen megfogható atmoszférát, mely egyszerre szép, érdekes és hátborzongató. De ne aggódjunk, egy másodpercre sem derűs.
9,5/10
